Sen törzsből, v. ö. gör. gerousia
A hagyomány szerint Romulus a Ramnes mind a 100 genséből egy-egy tekintélyes polgárt választott ki maga mellé a korosabbak közül (ex senibus) tanácsadóknak; a sabinusokkal való egyesülés után azok (Tities) genseiből 100-zal növelte számukat, Tarquinius Priscus pedig az etruscus eredetű Luceres genseiből még 100-at vett hozzájuk. Ezeket mint az egyes gensek fejeit patresnek nevezték, még pedig ezentúl a régibb 200 törzsfőt patres majorum gentium-, az újabb 100 törzsfőt pedig patres minorum gentiumnak.
Valószínű azonban, hogy valamint a curiák 30-as száma, úgy a 300-as senatus is romulusi eredetű s a gentes minores tulajdonképen a Ramnes, Tities, Luceres posteriores, a kiket t. i. Tarquinius Priscus a curiák számbeli megfogyatkozásának pótlása végett a lovagrendből fölvett a patriciusi gensekbe (adlecti) és a kikből a patres leolvadt számát is megkétszerezvén a rendes 300-ra egészítette ki.
A királykori senatusnak nagyon korlátolt hatásköre volt; a király megkérdezhete bizonyos esetekben a tanácsát, de nem volt kötve hozzá. Ha azonban valamely néphatározatot terjesztettek elé megerősítés vagy elvetés végett, akkor kötelező ereje volt a határozatnak.
Már e 100-as senatus tízével 10 osztályra, decuriára volt fölosztva; ez a fölosztás később is megmaradt tekintet nélkül a senatus tagjainak a számára. Ha a király meghalt, a senatus kisorsolt tízes bizottságai vezették a kormányt.
Tarquinius Superbus soha sem hívta össze a senatust és száműzéssel és kivégzéssel nagyon megapasztotta, ut eo contemptior paucitate ipsa ordo. A királyság megszűntével a senatus lett az állam legfőbb kormányzó testülete.
Tagjainak választása (lectio senatus) a királyokról a censust tartó consulokra a consularis tribunusokra, a lex Ovinia (312 körül Kr. e.) által pedig a censorokra szállt át. Az első consulok a Tarquinius Superbus alatt megcsappant létszámot 164 lovag fölvételével 300-ra egészítették ki s az új tagokat a régi patresszel szemben conscriptinak nevezték; innen e megszólítás: Patres (et) Conscripti.
Ez a szám maradt azután a rendes, miglen C. Gracchus (lex Sempronia) 300 lovag fölvételével 600-ra emelte föl. A szövetséges- és polgárháború alatt megapadt senatusba Sulla előbb (88-ban Kr. e.) 300 nobilist, majd nemsokára megint 300 lovagot vett föl s a 81-ben hozott lex Cornelia de XX quaestoribus azon czélból szaporította a quaestorokat, hogy hivataluk lejárta után (Kr. e. 71-ig lectio nélkül) a senatusba lépvén kiegészítsék.
Caesar a saját belátása szerint 900-ra, Antonius 1000-re emelte föl a senatorok számát, Augustus azonban 600-ra szállította le. A lex Ovinia esküvel kötelezte a censorokat arra, hogy bármely rendből a legméltóbbakat választják ki a senatusba. Sorssal döntötték el, hogy melyik censor vezesse a lectiót; de azért egy akarattal kellett eljárniok. Ilyenkor vizsgálat alá került a régibb senatorok arravalósága is s a méltatlanokat kitették a senatusból (senatu movere, ejicere).
Régebben csak patriciust lehetett beválasztnai, plebejust csak kivételesen; később azonban általában ingenuust, ha meghaladta már a 46. éves kort; nem kellett tehát senexnek lennie, mint a királykorban, de seniornak, hacsak nem hivatala után jutott be, a mely esetre az actes quaestoria, mint legkisebb kor, irányadó, L. Quaestor.
Csak feddhetetlen életű férfiú juthatott be a senatusba és legalább a köztársaság vége felé tekintettel voltak a lectiónál a vagyoni állapotára is. A hivatalt viselő férfiak megjelentek a senatusban, hogy megkérdezhessék esetleg a véleményét; saját véleményüknek kifejezést adhattak, sőt ellene is szegülhettek a tanácshatározatnak, de szavazójoguk nem volt. Ezek nem voltak valódi senatorok; hivataluk lejárta után a curulis magistratusok viselői hasonló joggal fölruházva jelen lehettek a senatus ülésien egész a legközelebbi censusig, a mikor bejutottak a rendes senatorok sorába (qui in senatu sunt) s mint olyanok nemcsak indítványnyal léphettek föl, hanem ki is fejthették véleményüket.
A plebejus magistratusoknak azonban a senatuson kívül kellett bevárniok a következő lectio idejét, még pedig a néptribunusoknak a lex Atiniáig (kb. 216-ban Kr. e.), a népaediliseknek még kb. 100 évvel tovább.
A senatusnak azon plebejus tagjai, a kik a consul vagy később a censor szabad választása, nem pedig curulis hivataluk révén jutottak be, az ú. n. senatores pedarii, nem vettek részt a senatus fontosabb munkálataiban, mint pl. az interregnumban, törvény megerősítésben, javasló joguk sem volt; tehát a szájuk nem, csak a lábuk szerepelt annyiban, hogy azon részre vonulhattak, a melyikkel egy véleményen voltak (pedibus ire in sententiam).
A köztársaság vége felé azonban, midőn az e fajta senatorok száma már túlnyomó volt s a fölszólalás jogát általánossá tették, a pedarii elnevezést azokra vitték át, a kik rendszerint nem szoktak beszélni, csak szavazni.
A senatorok rangja viselt hivataluktól függött (consulares, praetorii, aedilicii, tribunicii, quaestorii); ugyanazon rangosztályon belül a hivatalviselés elsőbbsége, ugyanazon hivatalkorbeliek közt pedig a renuntiatio elsőbbsége határozott; e szerint igazodott a senatorok joga is.
A senator jegyzéken (album senatorium) a patricius censoriusok legidősebbikének állt elül a neve; ő volt a princeps senatus s rangbeli elsőségénél fogva őt hívták föl legelőször véleményadásra. A tanács összehívására (senatum cogere, vocare) csak a városban jelenlevő magistratusok legfőbbike volt följogosítva, tehát: consul, interrex, praetor urbanus, esetleg decemvir, consularis tribunus, praefectus urbi s valószínűleg a leges Publiliae (339-ben Kr. e.) óta néptribunus is.
Dictatura idején csak a dictator rendeletére lehetett összehívni a senatust. Előlülője az volt, a ki összehívta; az állapította meg a tárgyrendet is. A gyűlés helye (senaculum) 6 századon át a curia Hostilia volt, később a curia Julia; de összegyűlhetett a senatus bármely, akár födött akár födetlen helyen, a melyet augur fölszentelt (templum), így gyakran Concordia, Castor vagy Juppiter templomában, illetőleg a templom cellájában.
Külföldi követekkel és imperiumos fővezérekkel, mivel nem volt szabad bemenniük a városba, a Campus Martiuson tárgyalt a senatus Apollo vagy Bellona templomában. Ha azt a csodát (prodigium) jelentették, hogy szarvasmarha beszélt, akkor szabad ég alatt (sub dio) tartottak ülést.
Az ülés napfölkeltétől napnyugtáig tartott; de ezen szabály mellőzése nem szüntette meg a határozat érvényességét, csupán a vezető tisztviselőt érte e miatt büntetés vagy legalább is censori megrovás.
Régebben bármely napon lehetett tartania ülést a senatusnak; a lex Pupia (71-ben Kr. e.) azonban nem engedte meg oly napon, vagy legalább is azon idejében a napnak, mikor népgyűlés volt s e tilalmat Sulla kora után is legtöbb esetben figyelembe vették.
Az illetékes tisztviselő régebben rendszerint a forumon hirdette ki a tanácsülés helyét és idejét, praecóval, később inkább edictumban; sürgős esetben házról házra járva hívták össze a praecók a senatorokat. Összehívás nélkül érvénytelen volt a határozat.
Kései megjelenés pénzbüntetést vont maga után, valamint a ki nem mentett elmaradás is.
Az összehívó magistratus is megbirságolhatta vagy megzálogolhatta az elmaradó tagot.
A senatorokon, magistratusokon és a szükséges segéd- és szolgaszemélyzeten (scribae, lictores, praecones) kívül más nem lehetett jelen az ülésen; de a II. pún háború előtt magukkal vihették a senatorok 12 évesnél idősebb fiaikat s ezt a szokást Augustus fölújította.
A határozat érvényességéhez bizonyos számú tanácstag jelenléte volt szükséges, az egésznek fele vagy harmada valószínűleg a tárgy fontossága szerint (senatus legitimus, s. frequens). A törvényes számnál kevesebb (senatus infrequens) is hozhatott azonban érvényes határozatot, ha senki sem kívánta a jelenlevők megszámlálását (numera!).
Az összehívó magistratus, mielőtt bement volna a tanácsba, áldozatot mutatott be s auspiciumot tartott; ha a jelek kedveztek, akkor belépett a senatusba, melynek tagjai fölállással üdvözölték.