A senatus háromszáz tagja és családjaik alkották a római társadalom legfelső rétegét, de Róma növekedésével és gazdagodásával kialakul egy olyan csoport, amelynek tagjai ugyan nem tartoztak a senatorok közé, de vagyonuk és társadalmi pozíciójuk azokéhoz mérhető, és semmiképpen sem hasonlítható a kisbirtokos parasztok vagy egyszerű iparosok anyagi vagy társadalmi lehetőségeihez.
Másik megközelítésben: az új elit kialakulása átalakítja a társadalom felsőbb régióját, értelemszerűen megjelenik az a csoport, amelyik kívül maradt a senatus és a hatalom sáncain. Ez a csoport társadalmi pozícióra, a köznéptől való elkülönülésre tartott igényt, és törekvésük sikeres volt, belőlük fejlődik ki fokozatosan a 3-2. század folyamán a lovagrend, a római társadalom második kiváltságos csoportja, a maga megkülönböztető jelvényeivel, valamint jogaival és kötelességeivel.
Ennek a fejlődésnek a kezdetét és a korai állomásait nem ismerjük, maga a lovagok, az equites jelentése sem egyértelmű a Gracchusok koráig. Katonai jelentésén (lovas harcosok) túl, de avval összefüggésben általános megjelölése lehetett az előkelőknek, a leggazdagabbaknak, akik közül kiemelkedtek a legelőkelőbbek, a senatorok. Tehát a tekintélyes vagyonnal rendelkezők renddé fejlődése egyszerre történik (definiálódik) a senatori rend felé, és lefelé, a közemberek felé.
Forrásaink lovagoknak (equites) nevezik sokszor a szövetséges városok, illetve municipiumok előkelőit, akik közül sokan Rómába költözve integrálódtak a római arisztokráciába, első lépésként (generációban) nem a senatusba, hanem csak az alatta elhelyezkedő csoportba kerülve be.
A senatusi tagság éles határvonalat húzott a római társadalmon belül, de ez a határ nem volt áthághatatlan, hiszen a senatori arisztokráciának is - mint minden önmagát fenntartani akaró szűk társadalmi csoportnak - folyamatosan vérfrissítésre volt szüksége, és a lex Ovinia kötelezte is a senatust, hogy mindig egészítse ki magát 300 főre. Tehát a római elit nem zárkózott el a felemelkedni vágyók elől, csak lassította és ellenőrizte a társadalmi mobilitást.
A 3-2. században olyan karrier, amely nem senatori családból indul, de egészen a consulságig ível, nagyon kevés van. Az ilyen különleges pályát befutó politikusokra külön kifejezésük is volt a rómaiaknak, őket homo novusoknak (új emberek) nevezték.
Annál gyakoribb volt a többlépcsős, több generáción keresztül való felemelkedés: egy vagyonos család rokoni és baráti kapcsolatokat épít ki senatori családokkal, tagjai a lovasságnál senatorok fiaival szolgálnak együtt. Majd kisebb hivatalokra pályáznak sikeresen, és így bekerülnek a senatusba is, ha itt sikerül gyökeret ereszteniük, akkor már csak egy lépés, igaz, nagy lépés a szűkeb értelemben vett nobilitasba való bekerülés, a consulság elnyerése. Az arisztokrácia viszonylagos zártságának őrzését és az utánpótlás biztosítását együtt szolgálta az adoptio, az örökbefogadás Rómában rendkívül elterjedt rendszere.
Az a körülmény, hogy a hatalom és a politizálás súlypontja a senatusba kerül, kiegyensúlyozottá és alapvetően sikeressé tette (legalábbis egy-kétszáz évig) a res publica irányítását, mind a kül-, mind a belpolitikában.
A senatusban halmozódott fel és őrződött meg mindaz a tapasztalat, amely a korábbi döntések, hivatalviselések, konfliktusok révén összegyűlt. És ettől a tudástól, a korábbi sikeresnek bizonyult döntésektől nem függetlenül a senatusban megvan a kellő tekintély (auctoritas), hogy mind a népgyűlés döntéseit, mind a magistratusok munkáját kontrollálni, illetve befolyásolni tudja. Továbbá ennek a tekintélynek nagy szerepe van a senatus hatalmának elfogadtatásában, valamint az eliten belüli politikai egyensúly megőrzésében is. Mindez érthetővé teszi a censorok által végzett lectio senatus (a senatus összeállítása) fontosságát.
A megfelelő tagok beválasztása, de főképp a méltatlanok eltávolítása egyfelől segít fenntartani ennek a testületnek a tekintélyét a közemberek előtt, másfelől eszközül szolgál a politikai elitnek azokkal a tagjaival szemben, akik áthágják a res publica írott vagy íratlan szabályait.
Censori régimen morum annak az eljárásnak a neve, amelynek során a censorok egy senatornak (illetve elvben bármelyik polgárnak) a viselkedését vizsgálják, és ez alapján kizárják a senatusból, illetve felmentik, ha ártatlannak bizonyul.
A régimen morum kifejezés a móres: a szokások, viselkedési normák felügyeletét, az azok feletti ítélkezést jelentette. Ezek a normák szinte mindenre kiterjedtek, a luxus tiltásától a családtagokkal szemben elvárt helyes viselkedésig, de elsősorban a politikai játékszabályokat jelen tették. Ugyanis ezek betartása biztosította törvények helyett a res publica, a politika működését.
A censor nemcsak a senatorok viselkedését vizsgálta, elvben egy közönséges polgárt is büntethetett magatartása miatt, áthelyezhette egy előkelőbb tribus rusticából a négy városi tribus valamelyikébe. De a senatorokon kívül a régimen morum lényegében csak a lovagrendet érintette. Egyrészt az alapvetően a megszégyenítéssel, a társadalmi rang elvételével büntető censor csak a társadalmi ranggal rendelkezőkkel szemben léphetett fel sikeresen.
Másrészt, mivel a mos maiorum alapvetően a politizálás szabályait és az ehhez szorosan kapcsolódó viselkedésmintákat jelentette, gyakorlatilag csak az elitre vonatkozott: a res publica irányítóira, a senatori rendre, illetve arra a szélesebb arisztokráciára, amely vagyona, életvitele, kapcsolatai, formálódó kiváltságai (lovagrend) révén kapcsolódott ehhez a szűk csoporthoz.
A politikai elithez való tartozás elengedhetetlen feltétele volt Rómában a móres ismerete és betartása. A köztársaság válságának időszakában már egyszerre találkozunk ezeknek a politikai normáknak az áthágásával, illetve avval a próbálkozással, hogy a már nem működő íratlan szabályokat lexekkel pótolják.
Arra természetesen már korábban is van példa, hogy - elégtelennek érezvén a közösség kontrollját, illetve a censor felügyeletét - törvényben szabályozzák a res publica működésének valamelyik elemét. Ilyennek tekinthetjük a 180-ban született lex Villia annalist, amely szabályozta a cursus honorum rendjét, vagyis megszabta, hogy milyen sorrendben, hány évesen, hány év kihagyással lehet pályázni az egyes hivatalokra. Ez bizonyosan olyan dolog volt, amelyet a 3. században kellő mértékben szabályozott a politikai illem: tapasztalatlan ifjak nem tolakodtak magasabb hivatalokért. De a hannibáli, valamint a rá következő háborúk által teremtett helyzet lazított az ezt szabályozó normákon.
A politikai normák megléte és betartása természetesen nem a politikai küzdelmek hiányát, csak azok kordában tartását jelentette. A senatus a különböző érdekek, valamint kül- és belpolitikai elképzelések ütközésének helyszíne, ahol a végső, a pillanatnyi erőviszonyoktól függő döntések kialakulnak.
Állandó vagy akár hosszabb életű politikai formációk nem alakulnak ki az atyák között, forrásainkból inkább egy-egy tekintélyesebb politikus köré hosszabb-rövidebb ideig tömörülő csoportok rajzolódnak ki. Ezeknek a csoportoknak fontos, de egyáltalán nem törvényszerű és kizárólagos rendező elve a családi, nemzetségi kapcsolat.
Hasonlóan a görög polisokhoz, a római politikai küzdelmekben is nagy szerep jut az igazságszolgáltatásnak (és ahogy haladunk előre a köztársaság történetében, ez a szerep egyre nagyobb). Peres eljárás során sikeres szónoklattal a politikai ellenfél fölé kerekedni, vagy akár csak gyanúba keverve, politikai súlyát csökkenteni, rendkívül hatásos, bár kétélű politikai fegyver.
Hatásosságára az egyik legjobb példa a Scipio-perek, amelyeknek eredményeként Publius Cornelius Scipio Africanus-nak, a zamai győzőnek, princeps senatusnak (a senatus „elnökének”) a tekintélye felemésztődik, és a politikus kénytelen elhagyni Rómát és a politikát. Így fivérét, Luciust (aki el sem indul) és unokaöccsét sem tudja támogatni, hogy censornak válasszák 184-ben, mint ahogy azt sem tudja megakadályozni, hogy a Scipiók ádáz ellenfelét, Catót megválasszák ugyanerre a tisztségre.
Ezekről a perekről sok forrásunk van, de az általuk adott kép zavaros és ellentmondásos mind a perek számában, jellegében, mind a vádlók, sőt a vádlottak személyében. Az bizonyos, hogy a Scipiókat az III. Antiochos ellen vezetett hadjárat pénzügyei kapcsán vonták kérdőre, és a források nagy része egyetért abban, hogy a támadás hátterében Cato állt. Valószínűleg három ügy volt, kettő 187-ben, a harmadik pedig egy-két évvel később, úgy időzítve, hogy csökkentse a Scipio-klán esélyeit a censor választáson. Míg az első támadásnak a senatus volt a terepe, a másik kettő ténylegesen bírói ügy volt. Ez utóbbi kettő közül az elsőben Africanus fivére, Lucius volt a vádlott, míg az utolsóban magát Africanust szólították volna a vádlottak padjára, de - valószínűleg hihetünk a hagyománynak - nem jelent meg Rómában a tárgyaláson. És mivel hamarosan meghalt vidéki birtokán, maradék tekintélye elegendő volt arra, hogy megszüntessék ellene az eljárást.
Az első Scipio-”per” több ókori szerzőnél is olvasható leírásában a senatusban felszólítják Africanust, hogy számoljon el a fegyverszünet fejében Antiochostól kapott és a katonáira költött 3000 talentummal, amit ő visszautasít, mondván, foglalkozzanak inkább azzal a 15 000 talentummal, ami az ő révén folyt be a kincstárba (ennyit kellett a békefeltételek szerint Antiochosnak fizetnie), illetve azzal, hogyan lettek Afrika, Ázsia és Ibéria urai. A számlakönyveket pedig mindenki szeme láttára összetépte.
A történet, amelyben Scipio látványos gesztussal visszautasítja, hogy őt (Róma megmentőjét) kérdőre vonják, nemcsak jellemző, hanem valószínűleg igaz is. A kérdést eredetileg természetesen nem Africanusnak, aki csak legátus volt 190-ben, hanem testvérének, a sereget vezető Luciusnak tehették fel, ugyanakkor mindenki számára világos volt, hogy ki az igazi célpont, és Africanus is e szerint reagált. Ez a támadás nem egy per része, hiszen a senatusban zajlik, aminek semmilyen bírói funkciója nincs, ellenben egy senator (vagy egy néptribunus) feltehet itt bármilyen államügyre vonatkozó kérdést.
A pénzösszeg sem pontos, a Scipióknak csak 500 talentummal kellett elszámolniuk (Scipio szerint természetesen egy asszál sem). A túlzásokat ennek és a másik két ügynek a leírásában Scipio személyének és az ügy fontosságának köszönhetjük. Két kérdés tette exemplummá ezeket az ügyeket: viselkedhet-e Róma ilyen méltatlanul a zamai győzővel, illetve kivonhatja-e magát bárki az igazságszolgáltatás alól a res publicaban?
A Scipio-pereknek maga a tárgya is roppant fontos, rávilágít a senatus és a hadvezérek közötti egyik lehetséges konfliktusra. Ahogy egyre nagyobbak a háborúk, egyre távolabb zajlanak, egyre gazdagabb ellenfelek ellen, a hadvezérek önállósága is megnő.
A senatusnak még vannak eszközei a hadvezér ellenében, a triumphus megszavazásán-megtagadásán túl, épp a pénzügyek kézben tartása, de legalábbis firtatása. Ebben az esetben a pénzügyi probléma az lehetett, hogy az Antiochos által rögtön a fegyverletételkor még a Scipióknak kifizetett 500 talentum zsákmánynak tekintendő-e, mert akkor a hadvezér rendelkezik felette, vagy pedig már a hadisarc, a békefeltételek része, mert akkor már a kincstáré, és a senatus, illetve a quaestor felügyeli.
Scipio rendkívüli sikerei és ezáltal elért tekintélye révén különleges szerepre tart igényt az államban, de evvel a senatus, illetve a többi nobiles hatalmát, tekintélyét fenyegeti. A perek, illetve a senatusbeli kérdőre vonás éppen avval érik el céljukat, hogy Scipio nem hajlandó rájuk egy „mezei” senatorként reagálni. Szemben a még kilencvenévesen is élvezettel pereskedő Catóval, Scipio pályája és élete végén visszahúzódik vidéki birtokára, ahol - és a rómaiak számára így lesz kerek a történet - 183-ban, ugyanabban az évben, mint Hannibál, meghal.