A principátus elején a császárok még igyekeztek a jogalkotás területén is fenntartani a köztársaság továbbélésének a látszatát. Augustus a forma kedvéért a népgyűléssel szavaztatja meg reformtörvényeit, utódai pedig rendeleteiket „kérelem” (oratio) formájában a szenátus elé terjesztik, és utóbbi határozatával igyekeznek annak – bár kétes értékű – legitimációt biztosítani. Folytatták a leges datae köztársaság végi gyakorlatát, s követve a köztársasági magisztrátusok példáját, esetenként edictumokat is kibocsátottak.
Idővel, a principátus megszilárdulásával általános elismerésre jutott, hogy a princeps közvetlenül is jogosult olyan rendelet kiadására, amely egyenlő erejű a népgyűlési törvénnyel (legis habet vigorem). Gaius ezt a 2. században azzal indokolta, hogy a lex curiata de imperio-ban a császár általános felhatalmazást kapott jogszabályok alkotására (Gai.1.5). Mivel ez a tevékenysége hivatali hatalmán alapul, rendeleteit sokáig a ius honorarium részének tekintették, a principátus végére azonban már a ius civile körébe sorolták (Pap. D.1.1.7 pr.), sőt, egyenesen lex-nek nevezték (Ulp. D.1.4.1.1).

A császári rendeletek, gyűjtőnéven constitutiones principis, vagy általános érvényűek, melyek mindenkit köteleznek, vagy csupán az adott ügyben kötelezőek, vagyis valójában nem is jogszabályok, de utóbb azzá válnak, amint általános érvényre tesznek szert.

Általános érvényű rendeletek (constitutiones generales) a principátus korában:
a) az edictum,
b) a mandatum és
c) az oratio principis.

a) A császári edictumok formájukban is szorosan igazodnak a magisztrátusi ediktumokhoz, de azzal az eltéréssel, hogy a császárra nem vonatkozik az annuitás elve, ezért ediktumai nem egy évre szólnak, hanem addig, amíg egy újabb jogszabály azokat hatályon kívül nem helyezi. Többnyire közjogi kérdéseket szabályoznak (pl. constitutio Antoniniana, 212). A magánjogi tárgyúak ritkák, mivel a magánjogot Hadrianus alatt az Edictum Perpetuum végleges formába öntötte.

b) A mandatumok eredetileg császári és köztársasági tisztviselőkhöz intézett szolgálati utasítások. Később általános formájúak és érvényűek lesznek, és mint közigazgatási szabályzatok (libri mandatorum) az egyes hatóságok feladatkörét határozzák meg egységesen. Alapvető közigazgatási jellegük mellett büntető rendelkezéseket is tartalmaznak.

c) Az oratio principis, amióta elismerést nyert, hogy önmagában törvényerejű, lényegében egy olyan császári rendeletté vált, melyet különös ünnepélyesség okából a szenátus mint hallgatóság (auditorium) előtt hirdetnek ki. A magánjogi tárgyú rendeleteknek ez a leggyakoribb formája (pl. oratio Severi).

Császári rendeletek, melyek hatálya csupán egy adott ügyre terjed ki (constitutiones speciales):
a) a decretum és
b) a rescriptum.

a) A decretum a császár bírói döntése, amelyet iurisdictiója gyakorlása során hozott. A felek bármely polgári vagy büntetőügyben jogosultak voltak a császárhoz fellebbezni, de maguk a bíróságok is hozzá fordulhattak, ha a hatályos jogot igazságtalannak (iniquum) találták.
A császár nem volt kötve sem a civiljoghoz, sem a prétori joghoz, ezért a decretumok fontos eszközei lettek a hagyományos jog továbbfejlesztésének, különösen amióta a 2. század végétől a decretumnak is törvényerőt tulajdonítottak (pl. decretum divi Marci).

b) A rescriptum a princeps írásbeli válasza hatóságok vagy magánszemélyek jogi kérdésekre vonatkozó megkereséseire. Szokásba jött ugyanis, hogy vitás jogi kérdésekben a per előtt vagy a per folyamán a felek vagy az ügyben eljáró hatóság a császárhoz folyamodott, hogy az ügyet miként kell eldönteni. Az ilyen kérdésekre a választ a császár a tényállás vizsgálata nélkül adta meg, a kérelemre írt írásbeli záradék (subscriptio) vagy külön levél (epistula) formájában.
Amennyiben az előadottak a valóságnak megfeleltek a rescriptumbeli döntés kötelező volt abban az ügyben, amelyben a császár kiadta, de szokásosan követték más ügyekben is, s ezáltal a jogalkotás kedvelt módjává vált. A rescriptumokat ezért meghatározott hirdetési helyeken (Róma, Alexandria) kifüggesztették (propositio), hogy a jogszolgáltató hatóságok értesüljenek tartalmáról.

A rescriptumokat az „a libellis” kancellárián szerkesztették kiváló jogászok közreműködésével (magister libellorumként vezetője volt Papinianus és Ulpianus is), s összegyűjtve őket a liber libellorumban közzétették.

A Severusok korában fokozatosan háttérbe szorítja a responsumokat, míg végül a jogtudósok respondeáló tevékenysége a Severusok után (235) teljesen megszűnt.