Az abszolút monarchia létrejöttével nincs többé szükség sem a törvényhozói hatalom fiktív köztársasági formákkal való leplezésére, sem pedig arra, hogy általános érvényű jogszabályokat kerülő úton, egyedi döntések utólagos szokásjogi megerősítésével hozzanak létre.
A császár jogalkotó hatalma kétségtelenné vált: általános érvényűnek szánt rendeletei nem csupán egyenlő erejűek a törvénnyel, hanem ők maguk a törvények (leges generales; a kelet-római jogi iskolák szóhasználatában canones).

A leges generales között csupán a kihirdetés módja jelent különbséget.

a) Egyes rendeleteket a régi oratiók példájára a császár a szenátusnak címez, szövegüket pedig a szenátusban magas rangú császári tisztviselő olvassa fel.

b) Rendeleteit azonban a császár többnyire a régi magisztrátusok mintáját követve ediktum-formában maga hirdeti ki (leges edictales), vagy valamely császári főtisztviselőhöz (pl. praefectus praetorióhoz) intézi rendelkezését, amelyet azután utóbbi saját ediktumában hirdet ki. A kihirdetés meghatározott helyeken való nyilvános kifüggesztéssel történt: a két fővárosban, a provinciák székhelyein és Berytosban. A birodalom két részre osztása óta szokásos a rendeletek kölcsönös megküldése.

A decretum és a rescriptum útján történő jogalkotás lehetősége megszűnt. A rescriptum csak arra az ügyre hatályos, amelyre kiadták. A decretum megszűnt, a császár a hozzá fellebbezett ügyben nem hoz ítéletet, hanem az eljáró bírósághoz küldi vissza rescriptumba foglalt utasításokkal.

A rendeletek új fajtája a pragmatica sanctio, amely rendszerint egy testület, hivatal, város, esetleg egész provincia kérelmére kiadott általános érvényű szabályokat tartalmaz. Érvényességének feltétele, hogy a kérelembe foglaltak a valóságnak megfeleljenek (akárcsak a rescriptum esetében), továbbá hogy az ne ütközzék lex generalisba. A pragmatica sanctio tehát középső helyet foglal el az edictum és a rescriptum között.