Az Itália feletti uralom Kr. e. 265-re végbement megszerzése után a Karthagóval vívott két sikeres háború (első pun háború Kr. e. 264-241, második pun háború Kr. e. 219-201) Rómát a Földközi-tenger nyugati medencéjének urává tette. Ezt követően nem annyira belső szükségből, mint inkább a körülmények kényszere alatt terjesztette ki uralmát a Nagy Sándor birodalmának görög kultúrájú utódállamai fölé, s alig másfél évszázad alatt a Fekete-tengerig és az Euphratesig tolta előre a Birodalom határait. Róma többé nem a térség hatalmainak egyike, hanem a Mediterraneum, mely népei szemében maga a világmindenség, ura. A római birodalom (imperium Romanum) és a földkerekség (orbis terrarum, oikumené) immáron szinoním kifejezések.

Közjogi szempontból a birodalom eléggé bonyolult képződmény. A hatalma alá vont területekből Róma nem hozott létre homogén területi államot, hanem azoknak csak töredékét annektálta a városállamba, többnyire azonban megelégedett azzal, hogy a tőle függővé vált közösségeket nemzetközi szerződésekkel rendelje alá akaratának. Annexiós és szövetségi politikájában az ökonómia törvényét követve törekedett a legkevesebb hatalmi eszköz igénybevételével a lehető legtöbb eredményt elérni. E tekintetben két módszert alkalmazott, melyeket évszázados politikai gyakorlatában fejlesztett ki.
Az egyik a „divide et impera” („oszd meg és uralkodj”) jelszóban összefoglalva azt a politikát jelenti, hogy alattvaló vagy szövetségesei egymásközti szövetkezéseit nem tűrte el, hanem azokat csak Rómához fűzhette jogi kapcsolat. A másik alapelve a római birodalmi politikának, hogy belső viszonyaik rendezését a lehető legnagyobb mértékben átengedte az uralma alá kerülteknek, azok megtarthatták önkormányzatukat, hazai jogukat, megkönnyítvén ezzel számukra a római uralom elviselését.