Kr. e. 90-ig két terület-együttesre tagolódik, a szűkebben vett római államterületre (ager populi Romani) és a szövetségesek (socii populi Romani), köztük a latinok területeire.

a) Az ager populi Romani a szoros értelemben vett római államterület, melynek lakói vagy teljes jogú polgárok (cives optimo iure) vagy ún. fél-polgárok (cives sine suffragio), a politikai jogok élvezete nélkül. Területe Róma városállamának közép-itáliai terjeszkedésével fokozatosan bővült, s Kr. e. 265-re az első pun háború előestéjére elérte a római fennhatóság alá került félsziget (125.000km2) egyötödét, annak kb. 4 milliónyi lakosából mintegy 1.3 millió római polgárral. majd a hannibáli háborút követően a fellázadt sociusok területének és a Pó-síkság déli részének hozzákapcsolásával Itália összterületének felét.

Közjogi szempontból az ager Romanus Róma városállami jellegén nem változtatott: a városállam határait most már az ager Romanus mindenkori határai jelentik, az ezen belülre került hajdani önálló városállamok állami létük megszűntével közjogi tekintetben Róma puszta külterületeivé váltak, melyeket Rómából annak rendes magisztrátusai kormányoztak.


Az ager Romanuson belül kétféle területi igazgatási egység különböztethető meg.

a) A municipia civium Romanorum
A megszűnt városállamok helyébe létrejött, helyi ügyekben önigazgatással rendelkező városok, melyeknek lakói az önállóság elvesztésével egyidejűleg a római polgárjogot (civitas Romana) is megszerezték.
A polgárjog kezdetben, elsősorban a 338-ban feloszlatott latin szövetség városai esetében teljes körű (civitas optimo iure), a későbbiek során felvetteknél csupán civitas sine suffragio, azaz lakói a római népgyűléseken nem vehettek részt, s csak a romanizálódás előre haladtával nyerték el a teljes polgárjogot. A municipiumok felett a felügyeletet és a jogszolgáltatást a praetor urbanus delegátusaiként a praefecti iure dicundo gyakorolták.

Némiképp eltérő volt a jogállása az ager Romanus területén kívül, az elfoglalt városok átszervezésével, vagy teljesen újonnan alapított kolóniáknak. Nevükből is kitűnően (colere: megművelni) ezek a coloniae civium Romanorum gazdasági és katonai támaszpontok: földjük része a római államterületnek, lakói teljes jogú polgárok, ha Rómában tartózkodnak, részt vehetnek a népgyűlésen, a rendes katonai szolgálat alól fel vannak mentve, s korlátozott önkormányzattal rendelkeznek.
Hasonló volt a jogi helyzetük azoknak a kolóniáknak, amelyeket a rómaiak a pun háborút követően északon a Pó-folyótól délre, ill. a köztársaság vége felé hellyel-közzel másutt is alapítottak.


b) A ius Latii területe
A latin jog eredete arra a városszövetségre (nomen Latinum) megy vissza, amelyet Róma nyolc latin városállammal kötött (foedus Cassianum, Kr. e. 493). Ebben egymás jogát egyenrangúnak ismerték el, önállóságuk fenntartása mellett.
A szövetségesek közt kitört háborúban (340-338) győztes Róma e városok többségét egyszerűen beolvasztotta a római államterületbe, néhányuknak azonban meghagyta városállami önállóságukat, és a római jogtól független saját jogrendszerüket. Ezek a municipia Latina, amelyeket Róma most már szövetségesként kezel, megadván polgáraik számára bevándorlás esetén a teljes római polgárjogot.
Az új típusú ius Latiinek amiatt van különös jelentősége, hogy a rómaiak a továbbiakban modellként alkalmazták egyes Latiumon kívüli városokra, különösen pedig az itáliai szövetségeseikkel közösen létrehozott kolóniákra (coloniae Latinae), amelyek vegyes jogállapotú lakosságának a római polgárjogot egyelőre nem tartották célszerűnek megadni.


c) Az itáliai szövetségesek területe
A többi itáliai szövetséges (socii populi Romani) megtartja állami önállóságát, saját beligazgatását és jogrendszerét, polgárainak eszerinti jogképességét. Rómához fűződő kapcsolatukat a vele kötött szerződés (foedus) határozza meg, amelynek tartalma az egyes esetekben eltérő lehet. Valamennyinél közös azonban, hogy a Rómával szerződéses viszonyba lépő félnek mindenkor megtiltja a szerződéskötést másokkal, továbbá kötelezi őket arra, hogy – amennyiben azt Róma kívánja – saját költségükre meghatározott katonai alakulatot állítsanak ki.


Maguk a rómaiak különbséget tettek egyenlő és egyenlőtlen szerződések között. Azok a városállamok, amelyekkel a rómaiak egyenlő szerződést (foedus aequum) kötöttek, jogi szempontból szuverénnek minősülnek, amit pl. azzal is kifejeztek, hogy a területükre lépő római magisztrátusnak el kellett küldenie lictorait impériuma nyugvásának külső jeleként. Az egyenlőtlen szerződést (foedus iniquum) kötő szövetségesnek ellenben a szerződésben kifejezetten el kellett ismernie a római felsőséget (maiestatem populi Romani), amelynek alapján jogilag is kötelezve volt a római magisztrátusok utasításainak eleget tenni.

Itália bonyolult közjogi szervezete a következő 175 évben változatlan maradt, melynek során Róma és szövetségesei között feszültségek alakultak ki. A szövetségesek követelték részesedésüket azokból a segítségükkel elfoglalt területekből, amelyek megszerzéséért maguk is nagy anyagi és véráldozatot hoztak.
Követelték továbbá a római polgárokkal való egyenjogúságukat, hogy ezáltal befolyást gyakorolhassanak a római politikára. Követelésüket, melyet előbb a rómaiak elutasítottak, végül egy rendkívül pusztító háború (bellum sociale, Kr. e. 91-89) nyomán kénytelenek voltak teljesíteni.
A lex Iulia de civitate (Kr. e. 90) Itália összes szabad lakosának megadta a teljes polgárjogot, bár szavazati jogukat csupán néhány tribusban gyakorolhatták. Valamennyi város (kb. 150) római municipium rangjára emelkedett, melyeket többé nem prefektusok, hanem önkormányzati szervek igazgattak. Itália egész földje római tulajdonra alkalmassá, ezzel adómentessé is vált.

Később a Caesar kezdeményezte lex Iulia de municipiis (Kr. e. 45) egységes szervezetet adott a városoknak, amely kicsinyben a fővárosét követte. Élükön a konzuloknak megfelelő duoviri iure dicundo állnak, alattuk a duoviri aedilesszel. A városi tanács (ordo decurionum) a szenátussal, a comitia curiata a római népgyűlésekkel vethető össze.
A törvénykezést a további törvények újólag szabályozták. Csekélyebb súlyú magánjogi perekben a városi magisztrátusok, a nagyobbakban a praetor urbanus képviseletében a praefecti iure dicundo ítélkeztek. A városi magisztrátus hatásköre a büntető törvénykezésre is kiterjedt, esküdtek ítélőbíróként való alkalmazásával.