Tengerentúli hódításainál a római politika lényegében az Itáliában bevált módszereket alkalmazta, mégis azzal az eltéréssel, hogy a nagy távolságok miatt ezeket nem lehetett közvetlenül Rómából igazgatni, így elkerülhetetlenné vált egy római helytartó állandó jelenléte. Ezért a megszerzett területeket provincia elnevezésű helytartói körzetekbe tagolták, s élükre eleinte hivatalban lévő rendes magisztrátusokat (többnyire prétorokat) állítottak, majd amidőn ezek száma nem volt tovább növelhető, a helytartók hivatali idejének meghosszabbításához (prorogatio imperii) folyamodtak, Sulla óta (Kr. e. 81) pedig főmagisztrátusokat bíztak meg azzal, hogy hivatali évük letelte után a hivatalban lévő „konzul, ill. prétor helyett” (pro consule, pro praetore) kormányozzanak egy provinciát.

A provinciák részére a szervezéssel megbízottak, vagyis a területet elfoglaló hadvezér és a szenátus által kiküldött (szokásosan tíztagú) bizottság egy lex provinciaenek nevezett rendtartást adtak ki, amelynél lehetőleg tekintetbe vették a hódítás előtti viszonyokat. A tartományi igazgatás megszervezésénél csak a római uralom szempontjából legfontosabb kérdésekre szorítkoztak.
A helytartó és a munkáját segítő kis létszámú törzs feladatkörébe csupán a római fennhatóság megőrzése és katonai biztosítása, a tartományban tartózkodó rómaiak és szövetségeseik védelme, jogvitáiknak elbírálása tartozott. Már a kivetett adók és a földhaszonbér (tributum, stipendium) behajtására sem állítottak fel külön apparátust, hanem ezt társaságokba (societates publicanorum) tömörült római pénzemberekre bízták, akik ebből érthetően nagy nyereségre tettek szert. A helyi igazgatást és a tartományi lakosok közti jogszolgáltatást a helyi szervekre hagyták, autonómiájuk azonban, mivel nem szerződésen alapult, bármikor visszavonható volt.

A tartományi lakosság a jogállapot szempontjából peregrinus dediticius volt, olyanként, akik a rómaiak kénye-kedvére adták meg magukat. Földjük jogilag a római állam tulajdona, ők azon csupán elvileg bármikor visszavonható használati jogot (possessio et ususfructus) szereztek.

Ritka kivételként fordult elő, hogy Róma egyes tartományi városokkal szerződést (foedus aequumot vagy foedus iniquumot) kötött. vagy egyoldalú aktussal nekik „szabadságot” ajándékozott (civitates liberae et immunes). Ezzel lényegében az itáliai socii jogállapotába kerültek, s egyúttal mentesültek az említett járandóságok fizetése alól.

A provinciákban egyébként a köztársaság korában municipiumok egyáltalán nem voltak, s colonia is csak néhány létesült a köztársaság utolsó századában.