A római Birodalom Diocletianus nevéhez kötött, gyakorlatilag a 4. század első felét végig-kísérő államszervezeti megújulása is a római igazgatástörténetet általában jellemző válaszlépések rendszerének tekinthető egy számtalan kihívást magában hordozó történelmi helyzetben. A működésében megrendült római állam olyan körülmények között kényszerült katonai erejének és adminisztratív szervezettségének jelentős bővítésére, amikor már gazdasági teljesítőképességének határához ért, területi gyarapodásában megállapodott.
A bővítéssel járó átszervezést csak a rendelkezésre álló erők és források minden korábbinál szervezettebb és intenzívebb, horribile dictu, elnyomóbb kihasználásával lehetett megvalósítani. Ahogyan arra Alföldy is rámutat, a birodalmi szervezetrendszer mindenáron való működtetése a társadalom valamennyi alsóbb rétegét „nyílt és brutális” elnyomásként érintette. A császári kormányzat elvárásai és a teljesítőképessége határára ért lakosság lehetőségei között fennálló különbség hosszabb távon együtt jártak a lakosság elszegényedésével, a társadalmi szerveződés egységeinek folyamatos elsorvadásával.
A tanulmányunkban csak röviden elemzett igazgatásfinanszírozási gyakorlat egyik meghatározó intézménye, az annona militaris vonatkozásában is kimutathatók a rendszer egészét jellemző működési zavarok, következetlenségek. Az államfinanszírozás stabilizálása, a centralizált császári hatalom megerősödése, az igazgatás szélesebb alapokon nyugvó működtetése nem tudták ellensúlyozni a működésből értelemszerűen következő problémákat: a teherviselés aránytalanságait, a korrupciós lehetőségeket, a beszedések és fizetések lebonyolításával együtt járó jelentős veszteségeket. mintegy igazolásként utalhatunk a fentebb már elemzett császári rendelet (cTh. 7, 4, 35) indokolására, amely szokatlan őszinteséggel állapítja meg, hogy a katonák és tisztviselők zsoldjául szolgáló annonát a behajtók „mélyen a lakosok zsigereiből fogják előkaparni” („graviter ex provincialium visceribus eruebant”).
A Diocletianusi rendszernek nevezett igazgatási reform egy krízis idején kialakított államfinanszírozási gyakorlatot rendszeresített, egy rendkívüli jelleggel alkalmazott eszköz-rendszert állandósított, felvállalva a hosszabb távú működtethetőség komoly kockázatát. A tanulmányunkban röviden ismertetett közkötelezettség, a munera sordida rendszere és szabályozása is jól szemléleti a késő római közterhek jellegét és célját.
A birodalom intézményei és fokozatosan szűkülő pénzügyi forrásai önmagukban már nem tudták működtetni a felduzzadt hadsereget és államapparátust, ezért a lakosság munkájával és vagyonából kellett az igazgatás feladatait megoldani vagy közvetlenül elvégezni.
A reform kiemelhető eredményei: a császári hatalom bővülése, az igazgatás szélesebb körű működtetése, az állami adminisztráció hatékonyabb működése azonban együtt jártak a lakosság elszegényedésével, a társadalmi szerveződés egységeinek folyamatos elsorvadásával, végső soron a tartalmi értelemben vett „birodalom” leépülésével. A munera sordida köre és terhei jól mutatják azt az aránytalanságot is, amely a császári kormányzat elvárásai és a teljesítőképessége határára ért lakosság lehetőségei között fennállt. elgondolkodtató, ahogy a közterhekért viselt felelősség megosztása a közteher alanyai és elvégzői között lényegében elismeri a teljesítés és behajthatóság kétséges jellegét.
Az annona-munera rendszer tanulmányunkban megtett rövid elemzése alapján is kijelenthető, hogy a rövid távon stabilitást teremtő, mindazonáltal kivételes és rendkívüli államfinanszírozási módszer hosszabb időn keresztül történő fenntartása jelentős kockázatokat rejtett. Az új államfinanszírozási szisztéma kétségbevonhatatlan eredményei ellenére magában hordozta annak veszélyét, hogy a birodalom, fennmaradásáért folytatott küzdelmében, felemészti a megújuláshoz szükséges anyagi és emberi tartalékait.
Az igazgatásfinanszírozás új rendszere nemcsak a kormányzást és adópolitikát fektette új alapokra, de alapjaiban változtatta meg a birodalom társadalmi és politikai viszonyait is. Az agrárnépességet és a városi lakosságot egyaránt terhelő és egymással szembeállító „az uralkodók számára ugyan kényelmes, a birodalom számára ugyanakkor vészjósló” („für das Reich unheilvoll, aber für den Kaisern sehr bequem”) rendszer utóbb valóban végzetesnek bizonyult.
Az adómegállapítás és -beszedés feladatait ellátó városi elöljárók végső soron ugyanúgy a rövidlátó államfinanszírozási módszerek áldozataivá váltak, mint a közvetlen adófizetők. A császári politika rövid távú érdekeket szem előtt tartó, sajátos „sakkhúzása”82 tragikus módon a társadalomnak éppen azt a két csoportját állította érdekellentétbe a birodalmi intézményekkel, amelyek annak működését biztosították.
Dr. Kelemen Miklós
Záró gondolatok (Adalékok a római igazgatás-finanszírozás késő császárkori változásaihoz)
Forrás: Dr. Kelemen Miklós: Adalékok a római igazgatás-finanszírozás késő császárkori változásaihoz
Dr. Kelemen Miklós adjunktus (Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Közigazgatási Kar, Egyetemes Államés Jogtörténeti Intézet) 1978-banszületett Debrecenben. 2002-benszerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán, majd 2006-bandoktori (PhD) fokozatot a kar doktori iskolájában.
2016-tóltagja a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közösségének az Államtudományi és Közigazgatási Kar keretében, az Európai Állam és Jogtörténeti Intézet adjunktusaként. Különböző beosztásokban és feladatkörökben 1997-től folyamatosan részt vesz a jogtörténet kutatásában, oktatásában és a tárgyat gondozó tanszékek, intézetek munkájában. Fő kutatási területe az európai kormányzattörténet és az igazgatás személyzeti rendszerére vonatkozó jogi szabályozás története – különös tekintettel a tradicionális államkormányzatok főbb reprezentánsaira (Római Birodalom, Bizánci Császárság, Német-római Birodalom).
Dr. Kelemen Miklós adjunktus (Nemzeti Közszolgálati Egyetem Államtudományi és Közigazgatási Kar, Egyetemes Államés Jogtörténeti Intézet) 1978-banszületett Debrecenben. 2002-benszerzett diplomát az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán, majd 2006-bandoktori (PhD) fokozatot a kar doktori iskolájában.
2016-tóltagja a Nemzeti Közszolgálati Egyetem közösségének az Államtudományi és Közigazgatási Kar keretében, az Európai Állam és Jogtörténeti Intézet adjunktusaként. Különböző beosztásokban és feladatkörökben 1997-től folyamatosan részt vesz a jogtörténet kutatásában, oktatásában és a tárgyat gondozó tanszékek, intézetek munkájában. Fő kutatási területe az európai kormányzattörténet és az igazgatás személyzeti rendszerére vonatkozó jogi szabályozás története – különös tekintettel a tradicionális államkormányzatok főbb reprezentánsaira (Római Birodalom, Bizánci Császárság, Német-római Birodalom).