A regimen morum jellegét a szakirodalomban kialakult vélemény szerint két szempontból célszerű megvizsgálni. WIEACKER például azt írja, hogy a római rés publicá-l egy közerényekről és értékekről szóló messzemenő egyetértés jellemezte, amely a formális alkotmányos berendezkedések működését lehetővé tette és a nobilitas-ban rejlő feszültségeket és összeütközéseket a res publica utolsó századában összekötötte és kiegyensúlyozta. Ez értékkonszenzus nélkül a res publica joga és jogvédelmi rendszere nem lett volna működőképes.
POLAY a regimen morum esetében egy társadalmi bojkottról beszél, amelynek közvetlen célja, hogy az uralkodó réteget a közbotrányt okozó magatartástól visszatartsa, de ezzel egy időben önkényük elkendőzésére is szolgált. Mind a két szerző két előfeltevésből indul ki, amelyek viszont nem biztos, hogy teljesen helytállóak. Az egyik az, hogy az értékek megítélésében a köztársaság utolsó századáig egyetértés volt, a másik pedig az, hogy ezen értékek amelyekre lényegében a res publica épült objektív mércével nem voltak mérhetők. Ezeket az összetett jogelméleti problémákat felvető kérdéseket itt csak érintőlégesen tudjuk megválaszolni. Ami a censorok közötti nézeteltéréseket illeti, azokra vonatkozóan már említettem néhány esetet. Ezekben feltűnő, hogy az áthagyományozott viták nem a mos maiorum-ra vonatkozóan történtek meg.
Az exempta maiorum-ról szóló viták helyszíne pedig inkább a törvényhozás keretében, a Fórum volt. A kettő közötti kapcsolódásra a legjobban a rómaiaknál oly sokszor emlegetett szerénység utal. Először Rufinius megrovása és Fabricius megdicsőítése révén a mércét nyilvánosan megfogalmazták, majd az idők szükségleteinek eleget téve egy törvényben rögzítették azt. Így fogalmazták meg Kr. e. 215-ben az első fényűzés elleni törvényt. A vita, egy törvény eltörlése alkalmával tört ki, amikor Cato, mint konzul mereven a törvény hatályának fenntartásához ragaszkodott, ellenfele L. Valerius azonban a hagyományokon túllépve, a natura-val érvelt.

A néptribunus azt hangsúlyozta, hogy két fajta lex létezik. Ismerünk olyanokat, amelyeket nem meghatározott időre, hanem örök érvénnyel hoztak, és amelyeket emiatt a megváltozott körülmények ellenére sem szabad eltörölni. Ezzel szemben léteznek olyan törvények is, amelyek új helyzetek felmerülése esetén megváltoztathatóak. A két törvényfajta közötti különbség a természetből (natura) fakad. A természetjog kritikusaival szemben hangsúlyozandó, hogy a natura jelen esetben a mos maiorum pontosítására szolgált.
Az avaritia elleni küzdelem a köztársaság végéig kérdéses maradt, a törvényhozás és a censorok regimen morum gyakorlásában egyaránt. Kr. e. 97-ben L. Valerius Flaccus és M. Antonius censorok egy néptribunusi azért taszítottak ki a senatusból, mert az egy fényűzés elleni törvény eltörlését kezdeményezte. Érvelésében Duronius úgy fogalmazott, hogy a törvény a polgárokat amaro vinculo egyszerű életmódra kötelezi. Ebből megállapíthatjuk, hogy a censori tisztség hanyatló idejében a magistratusok még egy olyan ügyben jártak el, amelyben a társadalmi konszenzus már több évszázaddal azelőtt megingott.

Amikor a naturá-1 mint objektív mércét emlegetjük, azokról a problémákról sem feledkezhetünk meg, amelyek tartalmának pontos meghatározása körül alakultak ki. Véleményünk szerint ide sorolhatók a censori regimen morum azon esetei, amelyek a modern jogász számára nehezen illeszthetők össze egy állami tisztségviselő beavatkozásával. Ide tartozik L.Quintius Flaminius esete, akit L. Valerius Flaccus és M. Porcius Cato mint censorok egy hadifogoly önkényes kivégzésével taszítottak ki a senatusból.
Cicero, amikor az esetről említést tesz, a censorok intézkedéseit azzal indokolja, hogy a volt konzul zabolátlan életmódja vezetett az államférfi önkényes döntéséhez. A képességet, amelyet a voluptas megtámad, Cicero a communis intellegentia kifejezéssel jelöli meg. Feladata a jó és a rossz közötti különbség felismerésének lehetővé tétele, amely felismerésben mércéje a natura volt. A gondolatmenet hasonló megfontolásból a nem megfelelő pillanatban elmondott viccekre is vonatkozik, amelyek az adott szituációban az állami intézmények lejáratására is alkalmasak lehettek.

Összegzéseként megállapíthatjuk, hogy a római censorok a polgárok besorolásánál két fő szempontot követtek. Egyrészt külső, számszerűen mérhető tényezők alapján végezték el feladatukat, másrészt egy erkölcsi jellegű értékelést tartalmazó ítéletet hoztak, elsősorban azon polgárok felett, akik felelős pozíciókat töltöttek be közösségükben. A censorok tevékenysége eredményeként egy értékrend került megfogalmazásra, amely a res publica számára hosszú időn keresztül mérvadó volt.