A Lex Oviniát megelőzően még két másik törvény foglalkozott a censori tisztséggel. Az első a Lex Aemilia Mamercina de censura minuenda, amely a censorok hivatali idejét határozta meg. A másik a Lex Publilia Philionis de censore plebeio creando, amely szerint az egyik censort a plebejusok közül kellett választani. Livius a Lex Aemiliát Kr. e 434-re teszi, de ezt az időbeli elhelyezést sokan túl korainak tartják, amely véleménnyel egyet kell érteni.

Leghelyénvalóbbnak az a nézet látszik, amely szerint a két törvény kibocsátása időben igen közel állt egymáshoz. Livius két alkalommal elemzi azokat az indíttatásokat, amelyek meglátása szerint a törvény megalkotásához vezettek. Egyszer, amikor a törvényhozásról számol be, másodszor pedig, amikor azt meséli el, hogy Appius Claudius hivatali idejének lejárta után tisztségét nem akarta leadni. Livius szerint Kr. e. 434-ben, mivel háborús veszély fenyegetett egy M. Aemilius Mamercinus nevű diktátort neveztek ki. Mivel a háborús események elmaradtak, a diktátor más téren szeretett volna dicsőségéhez jutni, és így a censori hivatal idejét öt évről másfél évre rövidítette le.
Az ókori szerző érvelésében azt hangsúlyozza, hogy a római polgárok szabadságát leginkább akkor lehet megőrizni, ha a főhivatalnokok megbízatási idejét lerövidítik. Livius gondolatmenete az általa megjelölt időponthoz képes korainak tűnik, hiszen alig tíz év telt el azóta, hogy az újonnan létrejött hivatalt egy csekély jelentőségű tisztségnek nevezte, most viszont már magna imperiá-ról beszél.
Teljesen valószínűtlennek tűnik a történet azon része is, miszerint a censorok mérgükben a diktátort tribusából kitaszították és az aerariusok közé sorolták volna. Már említettük, hogy az, amely szerint a censorok nem megfelelő magatartás miatt szankciókat alkalmaztak volna, csak az Appius Claudius utáni időszakra volt jellemző.

A konkrét esetben azt is láthatjuk, hogy az intézkedést a nép akarata ellenére és a senatorok támogatása nélkül hozták, ami a cenzúra akkori stádiumában szinte elképzelhetetlen. A másik a censori hivatalt konkretizáló törvény, amelyet Kr. e. 339-ben hoztak. Az ezzel kapcsolatos beszámoló nagyon hasonlít a Lex Aemilia történethez. Ismét Tib. Aemilius Mamercinus és Q. Publilius Philo személyében két, a dicsőségvágyban csalódott államférfival állunk szemben, hasonlóképpen, mint a Kr. e. 434-es év diktátoránál.
A konzuloknak nem volt alkalmuk háborúban hőstetteket véghez vinni, ezért törvényalkotás által szerettek volna hírnevet szerezni maguknak. Ezen túlmenően M. Aemilius a senatussal is konfliktusba került, mert a senatus Aemilius hatalmát korlátozandó Pulblilius Philo személyében egy diktátort nevezett ki. Ő pedig szorgalmazta az egyik cenzori tisztséget a plebejusoknak átadó Lex Publilia Philonis de censore plebei creandó-t. Elképzelhető az is, hogy a tisztség időbeli meghatározását Tib. Aemilius Mamercinus szorgalmazta, és hogy Livius az arra vonatkozó információkat a fent említett Aemilius Mamercinus-sal hozta összefüggésbe.

Ha ezt az érvelést elfogadjuk, akkor rögzíthetjük, hogy a censori tisztség nem sokkal a Lex Ovinia előtt érte el teljesen kifejlett formáját. A Lex Oviniával a tisztség hatáskörét bővítették, úgy hogy a külső tényezőkkel mérhető szempontokat, értékítéleteket tartalmazó elemekkel egészítették ki.