Mommsen óta általánosan elfogadott az a nézet, miszerint a római censor tevékenysége az ún. regimen morum keretében nem sorolható a büntetőjog kategóriájába. Ugyanakkor nem tagadható, hogy a censor által kiszabott szankciókat az érintettek büntetésként élhették meg.

Zlinszky János a „Római büntetőjog” című kismonográfiájában a büntetőjog fogalommeghatározását a szankció szempontjából kísérli meg. E szerint a polgári jogi szankció célja a jogellenes eredmény megszüntetése, ezzel szemben a büntetőjogi szankció az elkövető cselekvőre, illetve mulasztóra szab ki hátrányos következményeket.

A censor intézkedéseinél az említett célokon túl a büntetésnek egy másik eleme került előtérbe. Azon keresztül, hogy a magisztrátusok egy szenátort, egy lovagot, vagy kivételes esetekben egy egyszerű polgárt - általában a rés publicának egy „minősített” tagját - szankcióval sújtottak, és az eseményt megfelelő publicitással látták el, megfogalmazták a közösség által elvárt magatartási normákat, és egyidejűleg a köztudatba is átültették azokat.

Az ilyen jellegű szankciók, Pólay Elemér szavaival élve, ha nem is voltak azonosak a büntetésekkel, mégis nagyon közel álltak hozzájuk?