Pólay Elemér a censor által alkalmazott szankciókat társadalmi bojkottként határozta meg, amelyeket a tisztségviselő a rendelkezésére álló jogi eszközök segítségével szervezett meg. A fent leírtak értelmében a senatorokat kitaszították a senatusból, a lovagoktól elvették állami lovukat, a polgárokat pedig alacsonyabb rendű tribusokba sorolták. Emellett még a censorok a polgárokat magasabb adófizetésre is kötelezhették.

A ránk maradt esetek azt mutatják, hogy a magisztrátusok a szankciók ki-szabásakor a szankcióval sújtott személyt illetően és a büntetés jellegére vonatkozóan teljesen függetlenek voltak. E függetlenséggel szemben legfeljebb önkorlátozást gyakoroltak. Példáként említhető, hogy a fiatalabbik Africanus, mint censor, csak azért tekintett el egy hamis eskü miatti elmarasztalástól, mert saját magán kívül nem volt tanú az esetre és ö nem akarta egyben a vádló, a tanú és a bíró szerepét is vállalni.
Néhány olyan esetet is ismerünk, amikor egy néptribunus egy censori intézkedéssel kapcsolatban lépett fel, így a cannae-i csatával kapcsolatos bűnök megtorlása után, az egyik főbűnöző, Marcus Metellus néptribunusként szeretett volna bosszút állni a censorokon. Terve azonban a többi néptribunus vétójoga következtében meghiúsult.

Szintén a cannae-i csata után a Szicíliába száműzött polgárok először a hivatalban lévő promagisztrátushoz fordultak, aki az ügyet a senatus hatáskörébe utalta. Végül a censorok döntését érvényben hagyták. Az eseteket megfigyelve, úgy tűnik, hogy bár a censorok által hozott döntés felülbírálata elvben nem lett volna kizárt, az érintett szervek sohasem éltek e lehetőséggel.

A Lex Clodiával Kr. e. 58-ban e függetlenséget kívánták korlátok közé szorítani, amely azonban a regimen morum jellegével nem volt összeegyeztethető, és így a törvény csak egyetlen hivatali ciklusban volt érvényben, majd eltörlésre került.