logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Augustus Alsó-Núbiában II. rész

Nem annyira a keleti kereskedelem Dél-Arábián át vezető útvonalának biztosítására (ahogyan a korábbi kutatás vélte), mint inkább közvetlenül a dél-arábiai pártus vazalluskirályság alávetésére és közvetve a pártus birodalom destabilizációjára irányult az a dél-arábiai expedíció, melynek kudarcáról a tanulmány elején már beszéltem. Az expedíció előkészítésével és vezetésével Augustus Kr. e. 27-ben Egyiptom második prefektusát, Lucius Aelius Gallust bízta meg, akinek társaságában abban az évben Strabón beutazta Egyiptomot egészen az Első Zuhatagig (vö. Strabón, 16.4.22-24, 17.1.50). Az expedíció előkészületeként Gallus átcsoportosította az Egyiptomban állomásozó haderőket, hogy majd egy részüket Arábiába vigye. A 26-25 folyamán végrehajtott expedíció, mint erről már szó esett, kudarccal végződött.
A Felső-Egyiptomból történő csapatelvonás, majd Aelius Gallus kudarcának hírére 25 nyarán felkelés tört ki a Triakontaschoinosban, melynek célkitűzése a kliens-viszony és a Rómának fizetendő adó megszüntetése volt. Feltehető, hogy egyidejűleg, vagy már korábban, a háborús adóterhek ellen a Thébaisban is lázongások törtek ki. A felkelők bevették Syenét, Philae-t és Elephantinét, elhurcolták a lakosokat és ledöntötték Augustus szobrait. Ezzel egyidejűleg Meroé uralkodójának parancsnoksága alatt egy sereg indult el Felső-Núbiából észak felé, amely még 25 őszén megérkezett az alsó-núbiai Dakkához, ahol vereséget szenvedett Egyiptom nemrégiben kinevezett harmadik prefektusától, Publius Petroniustól (Plinius, N. H. 6.181; Cassius Dio, 54.5.4-6; Flavius Josephus, Ant. jud. 15.199, 307).
Ezután Petronius megszállta a Triakontaschoinost, azaz Alsó-Núbiát a Második Zuhatagig, majd 25-24 telén megkísérelte a meroitikus királyság egészét elfoglalni, de, mint a cikk elején már említettem, ebben kudarcot vallott. Csak a Triakontaschoinost tarthatta meg, ahol a Qasr Ibrim-i erődben s feltehetőleg más helyeken is Kr. e. 22-ig római erők állomásoztak. Kr. e. 22 elején azonban Meroé uralkodójának hadserege ismét bevonult Alsó-Núbiába. A meroitikus és a római hadsereg ezúttal Qasr Ibrim erődje alatt találkozott, de összeütközésre most nem került sor. Ahogyan Strabón írja,


[a] Kandaké [azaz a meroéi királynő] sok ezer emberrel az erőd ellen vonult, Petronius azonban... előbb érkezett az erődhöz; miután a helyet többféle módon is biztosította, azok [mármint a meroéiak] követeket küldtek hozzá, de ő Caesarhoz utasította őket. (17.1.54)

Az Augustus és a meroéi uralkodó követei közötti tárgyalásokra 21/20 telén került sor Samos szigetén. Az eredmény Alsó-Núbia megosztása volt a római császár és Meroé között: az Egyiptom és Meroé közötti új határt a Dodekaschoinos déli végén, Hiera Sycaminosnál vonták meg. Mint ahogyan ez majd a következő évtizedek és évszázadok folyamán bebizonyosodik, a korlátozott területhódítás képes volt biztosítani az egyiptomi provincia békéjét, garantálva, hogy a meroitikus királyság semmilyen módon ne korlátozhassa Egyiptomot Rómával szembeni kötelezettségeinek teljesítésében. De ehhez elengedhetetlen volt némi józan körültekintés az annektált régióban is: vagyis a hagyományok és az újítás közötti viszony több értelemben is hasznos módon való alakítása. Mint ahogyan Egyiptomban mindenütt, úgy ez a Dodekaschoinosban is egybeesett a helyi elit érdekeivel.

Az Augustus-korról író történészek hajlamosak a Triakontaschoinos nagyobbik felének feladásában az augustusi külpolitika egy új, bölcsebb, az öncélú hódítással szemben a határbiztosítás költségtakarékosabb megoldásait előnyben részesítő elvének alkalmazását látni, vagy azt éppenséggel az agyonkozmetikázott diktatúra, apax Augusta érvényesüléseként beállítani.
A valóság inkább az, hogy Petronius nem mert megütközni a kandaké seregeivel, és egyáltalán, a Kr. e. 26 és 22 között végrehajtott, további hódításokat előkészíteni hivatott vállalkozások sorra kudarcot vallottak: folytathatatlanságuk nyilvánvalóvá lett, és ezt a tényt Augustus és korának közbeszéde ugyanolyan émelyítő álságossággal kísérelte meg elkendőzni, mint ahogyan például Britannia a harmincas és a húszas években mindvégig elvárt meghódításának elmaradását is: vagyis hogy, Strabón párhuzamos helyét idézve, a britannok fejedelmei követekkel és hódolatnyilvánításokkal megszerezt[ék] Caesar Augustus barátságát... és majdnem az egész szigetet a rómaiak hívévé tett[ék].

Íme Aeneas elképzelt pajzsa a hódoló barbárokkal. Azt azonban túlzás feltételezni, hogy az itt tárgyalt két kudarc és az évtized sok más nehézsége módosította volna Augustus „nagy stratégiáját”, mivel ilyen nem létezett a birodalom kormányzása ennél pragmatikusabb napi üzem volt. Ezt illusztrálja az Egyiptomhoz csatolt alsó-núbiai régió, a Dodekaschoinos sorsa is.
A Dodekaschoinos Kr. e. 22 után is megmaradt „köztes” területnek. A státuszáról alkotott egyiptomi közfelfogást jól érzékelteti az alexandriai (Nicanornak is nevezett) Catilius Kr. e. 7-ben a philae-i Ízisz-templom déli pylonjára írt, Augustust és C. Turranius egyiptomi prefektust dicsőítő verses zarándokimája, melyben Philae megszemélyesített szigete így kiált fel:

Én vagyok Egyiptom szép határa, az
aithiópok földjének messzi vége.

Catilius versét az ellenségeit lemészárló XII. Ptolemaiosz Neosz Dionüszosz monumentális reliefképmásának arca elé véste apylon köveibe, hogy így azonosítsa a római császárt elődjével, az egyiptomi fáraóval.

A határvédelemre és egyúttal Felső-Egyiptom nyugalmának biztosítására elégségesnek ítélt három római cohors egységes parancsnokság alatt három helyen, Asszuánban, Elephantinén, illetve Philae szigetén állomásozott. Kisebb kihelyezett egységek voltak Kalabshában, Dakkában és Hiera Sycaminosnál.
A római katonai jelenlét lényeges vonása volt, hogy a katonák jó részét helyben sorozták. Ez nagyban hozzájárult a római Dodekaschoinos egymás mellett élő lakosságcsoportjai, azaz az idetelepülő egyiptomi papok és hivatalnokok, a három cohors különféle származású és kulturális hátterű katonasága és az „aithiópok”, vagyis az alsó-núbiai bennszülött lakosság közös és kölcsönös akkulturációjához. Példa erre a Kr. u. 1. század vége felé a decurio rangját elérő núbiai származású Paccius Maximus, aki egy ugyan nem csekély kulturális sznobizmust eláruló, de a klasszikus mitológia jó ismeretére valló görög időmértékes Mandulisz-himnuszt írt fel a kalabshai templom falára, melyben az Olümposzról leereszkedő istenséget azért ünnepli, mert az „elvarázsolta az aithiópok barbár nyelvét”, és arra ihlette a szerzőt, hogy „édes görög versben” énekeljen.

Az akkulturáció elsődleges eszköze azonban mégsem a katonai szolgálat volt, hanem a kultuszok. Philae és Dakka már működő nagy templomai, amint erre a bennszülött stratégosok előbb már említett dokumentumaiból következtethetünk, megmaradtak a területi-gazdasági adminisztráció és igazságszolgáltatás központjainak. Ahogyan az adminisztráció úgy az Augustus-kor templomépítkezései is Ptolemaioszkori előzményeken nyugodtak, de a templomépítkezésekben figyelemreméltó új vonások is feltűntek.
A legfontosabb ilyen vonás az, hogy a Dodekaschoinos valamennyi már álló, továbbépített, vagy újonnan alapított szentélye teológiájában és kultuszának bizonyos sajátos aspektusaiban egyazon összefüggő tervbe illeszkedik. Ami az egy-egy régió, „kultusz-táj” templomai közötti teológiai interrelációkat illeti, ilyenek természetesen hangsúlyosan jelentkeztek már az újbirodalmi korban is, például a thébai régióban és Alsó-Núbiában, s nyilvánvalóak voltak a korai császárkorban például Coptos körzetében, a Dakhla oázisban, Esna térségében és másutt.

Az Augustus-kori Dodekaschoinosban azonban nem egy már létező regionális összetartozás és helyi önazonosság ősi hagyománya érvényesült. Éppen ellenkezőleg, a Dodekaschoinos istenségei és kultuszai szoros összekapcsolása mögött a római hódítás következményeként újonnan keletkezett politikai, etnikai és kulturális különbségek relativizálásának szándéka állt. A bennszülött núbiai istenségek együttes jelenléte és fúziói a philae-i és elephantinéi, a görög-római és az „összegyiptomi” istenségekkel egy korábban csak csíráiban (mint a Ptolemaiosz-kori philae-i Arensznufiszés Mandulisz-kultusz) létező, ideális regionális identitást hoztak létre s emeltek a mitológia és a kultusz szintjére. Ennek a konstrukciónak szerves része volt a „forró Meroéból” érkező, életadó nílusi áradás és a philae-i Ízisz közötti teológiai kapcsolat is.
A mítikus Núbiából visszatérő Tefnut megjelenése a philae-i Ízisz-templom, a dakkai Thoth-templom, Kalabsha és Dendur reliefprogramjában hasonlóképpen az alsó-núbiai kultusztáj és Meroé egységét juttatta kifejezésre. Bármennyire érdekes lenne is, most nem mehetünk bele az egyes kultuszoknak ebből a szempontból való részletes elemzésébe. Legyen elegendő egyetlen általánosítás: mindenütt, ahol a templom ikonográfiai programja valamennyire is vizsgálható, megállapíthatjuk, hogy tervezői a templom északi Egyiptom felé eső és dél-núbiai felében a núbiai, illetve egyiptomi istenségek kölcsönösen kiegyensúlyozott jelenlétét hozták létre, mesterien alkalmazva a „templomi nyelvtan” Egyiptomban és Meroéban egyaránt hagyományos eszközeit.

Az építkezések három periódusra bonthatóak. Az első munkák nem sokkal Cornelius Gallus Kr. e. 29-es hadjárata után indultak meg Elephantinén és Philae szigetén. A második periódusban, Kr. e. 25 és 22 között, Kalabshában és Qasr Ibrimben folyt építkezés; majd a harmadik periódusban, 22-től fogva Elephantinén, Philae-ben, Kertassiban, Taffehben, Kalabshában, Ajualában (Abu Hor East), Dendurban, Dakkában és Hiera Sycaminosban (Maharraka). Az első periódus még nem az átfogó alsó-núbiai terv része, annak körvonalazódását csak a második periódus Qasr Ibrim-i építkezése jelzi, akkor, amikor Petronius foglalása eredményeként a teljes Triakontaschoinos római uralom alatt áll. A következőkben, tanulmányom lezárásaként, a harmadik periódusban, Kr. e. 22 után kialakult szent tájról lesz szó.

Haladjunk északról dél felé. Az elephantinéi Khnum-templom Ptolemaiosz-korban megkezdett külső és belső reliefprogramjának folytatása mellett a templom Nílusra néző főhomlokzata elé monumentális kultusz-terasz épült, melyen a Nílusnak bemutatott áldozatokhoz kapcsolódó sztéléket befoglaló naoszokat és egy oltárt helyeztek el. A monumentális előudvarral bővített philae-i Ízisz-templom környezetében Augustus uralkodásának korai szakaszában a templomhoz kapcsolódó hatalmas processzionális istenbárka-kioszk épült, majd Kr. e. 13/12-ben Rubrius Barbarus, Egyiptom prefektusa és Philae és a Dodekaschoinos lakossága Augustus kultuszának szentelt klasszikus stílusú templomot emelt az Ízisz-templomtól északkeletre.
Mind a bárka-kioszk, mind az Augustus-templom előtt kultusz-terasz magasodott a Nílus fölé, akár-csak majd Trajanus uralkodásától fogva a Hathor-templom mögött is. Az Adikhalamani által megkezdett és VI. Ptolemaiosz által kiépített debodi templom előcsarnokkal és kikötővel bővült.

Kalabshában a kis Ptolemaiosz-kori kápolna helyére két szakaszban új Mandulisz-templom épült. Az első szakaszban, bizonnyal még Kr. e. 22 előtt a szentélyt körítő fal monumentális kapuzatot kapott, és befejezték az eredetileg Arqamani által emelt Mandulisz-kápolna külső reliefdíszét. A második szakaszban lebontották mind a kápolnát, mind pedig az új kapuzatot, hogy helyükön felépülhessen egy új Mandulisz-szentély. Az új templom elé monumentális kultusz-terasz épült.
A szentély hatalmas méreteivel, komplex alaprajzával, összetett képprogramjának sajátos új hangsúlyaival azt tanúsítja, hogy a 22 utáni valláspolitika Philae-hez hasonló jelentőségű, de Alsó-Núbia vegyes lakosságához közvetlenebb módon kötődő, új regionális központ létrehozatalára törekedett.

Míg a Kr. e. 22 előtt épített kapun a philae-i Ízisz és Ozirisz alakja dominált, az új templom programjának középpontjában a (már a Ptolemaiosz-korban1) megkettőződött egy idősebb, a zeniten álló nappal, és egy ifjabb, a megújuló nappal azonosított istenalakra szétváló Mandulisz állt. Mandulisz a régió bennszülött lakossága, a sivatag nomádjai és az Egyiptomból, Alsó-Núbiából és a Római Birodalom különféle provinciáiból, különböző vallási hátterekből rekrutálódó katonaság számára egyaránt sajátként tisztelhető istenséggé formálódott, akit új teológiája megtett Hórusz fiának és Ízisz és Ozirisz-Apolló uno-kájának. A hüposztíl Trajanus idejére befejezett áldozati jelenet-sorában Augustus II. Amenophis és egy a teljes dinasztiát jelképező „Ptolemaiosz” társaságában jelenik meg. Ebben a tüntetően lojális képprogramban szerepel azonban egy olyan jelenet is, amely váratlan betekintést enged az egyiptomi elit együttműködési készsége mögött meghúzódó ellenérzésbe.
A jelenetben Egyiptom koronáit nem Augustus, hanem az ifjú Mandulisz veszi át Harendotestől és Ízisztől, vagyis a kép alkotója az uralkodói jelvényeket kivette a hódítóéból és áthelyezte az istenség kezébe, és így a királyi hatalmat átemelte a történetiből az isteni szférájába. A jelenet kiváló példája annak a körmönfont szellemi ellenállásnak, amely a hódító ellen a hagyományos kultúra s kivált a teológia számára érthetetlen vagy nehezen támadható eszközeit fordította. Ugyanez az értelmiségi ellenállás nyilvánul meg abban is, hogy az Augustuskor hieroglifikus felirataiban a kartusban Augustus neve helyett Rhómaiosz, Kaiszarosz, Autokratór vagy Fáraó áll.

Egyedüli szentély volt a keleti parton a Mandulisznak, Ízisznek és Ozirisznek szentelt ajualai (Abu Hor East) templom, mely elé ugyancsak terasz épült az Augustus-korban. Dendurban Petronius prefektus Augustus nevében a debodi Amun és két félisten, Kuper fia, Peteisis és fivére, Pahor kultuszának emelt szentélyt, melyben Amun-orákulum is működött. A megistenült fivérek valószínűleg a Triakontaschoinos Cornelius Gallus által kinevezett tyrannosának fiai voltak. Peteisis és Pahor tisztelete nemcsak „nemzeti” szenteket ajándékozott az alsó-núbiaiaknak: a hódító és a meghódolt viszonyát a kultusz szférájába emelve, egyúttal állandóan emlékeztetett a politikai realitásokra is. Az orákulum pedig ugyanúgy eszköze volt az igazságszolgáltatásnak, mint az akkulturációnak.
A dakkai Thoth-templom új szentélyt és mellékkápolnát kapott, melyeknek építését egy bennszülött stratégos irányította. Ezek reliefprogramjában Thoth mellett megjelenik Ízisz, Ozirisz, Hórusz, Hathor, a núbiai Arensznufisz, „a Dél oroszlánja” Shu, és a nőstényoroszlán Tefnut, Ré napistennek Shu által a mítikus núbiai sivatagból visszahozott szeme.

A vélekedés, miszerint a templomok falaira írt képek és szövegek csak kevesekhez szóltak, figyelmen kívül hagyja a templomoknak és papságuknak a közösségek életében ellátott egyik alapvető feladatát, nevezetesen az istenekről, az istenek, az uralkodó és az emberek közötti viszonyról, a kozmosz és az ország rendjéről szóló tanítást, melynek mindennapos színterei a templom nyilvános udvarai és helyiségei, kitüntetett alkalmai pedig a több általában tizenegy napon át tartó nagy processzionális ünnepek voltak. Egy az Ízisz-templom déli pylonjára írott görög epigramma szerzője az időszámításunk kezdete körüli években így ír egy minden bizonnyal a nílusi áradás időszakára eső philae-i ünnepről:

Megérkezvén a szigetre, Egyiptom határára, a legszebbre, szentre,
Ízisz [helyére] szemközt Aithiópiával,
gyorsvitorlájú hajókat láttunk a Nílus folyón
melyek az aithiópok istenekhez méltó naoszait
hozták országunkba, a gabonatermőbe, a látogatásra méltóba,
melyet minden földi halandó tisztel.

Hasonlóan a Dodekaschoinos isteneinek egymásnál és Philaeben tett látogatásaihoz, maga Ízisz is rendszeresen látogatást tett Alsó-Núbia isteneinél. Priscus szerint kultuszszobrának nílusi bárkautazása és orákulumként való működése még az 5. században is az Egyiptom és az akkor már független poszt-meroitikus Alsó-Núbia lakói közötti szerződések tárgya volt. Ízisz és az alsó-núbiai istenségek nílusi felvonulásai megélt és megértett, egységes szent tájba illesztették a Dodekaschoinos településeit, és a közösségi emlékezet visszatérő ünnepeiként rendszeresen megújították a „köztes” alsó-núbiai önazonosságot.

Az imént már szó volt az Elephantiné szigetén Khnum, az Első Zuhatag és a nílusi áradás istenének temploma előtt a folyó fölé magasodó kultusz-teraszról és a hasonló teraszokról Philae-n, a kalabshai Mandulisz-templom, az aujalai szentély és a denduri templom előtt: itt hozzá kell tennünk, hogy a Triakontaschoinos rövid római foglalása idején a Qasr Ibrim-i Amun-templom előtt is ilyen terasz épült.
A templomok isteni lakói ezeken a messziről látható színpadokon fogadták isteni látogatóikat, a papok itt mutatták be az isteneknek és a Nílusnak szóló áldozatokat, itt adtak az istenek orákulumokat. A Philae-ből délre és onnan vissza, vagy a délről északra és onnan vissza délre utazó istenségek felvonulásainak közbenső pihenőállomásai további jellegzetes pontokat jelöltek ki Alsó-Núbia szent tájában. Ilyenek voltak Philae-ből dél felé haladva a Kertassinál a Nílus fölé magasodó sziklafokra épített, a Debod és Kalabsha közötti völgyszakaszt uraló, kivételesen elegáns és merész architektúrájú istenbárka-szentély, valamint a taffe-i (Taphis) ún. északi templom, melyhez kikötő is tartozott.
Úgy tűnik, hogy Ízisz és a núbiai istenek nílusi utazásának déli végállomása a római Alsó-Núbia határánál, Hiera Sycaminosban (Maharraka) álló, különös architektúrájú szentély volt. A párhuzamok nélkül álló, istenbárka-kioszkként meghatározható épületet a nílusi áradás idején a folyóról mintegy az ős-vízből a világ teremtésekor kiemelkedő ős-dombként lehetett megközelíteni. Nyitott tetejéből és keleti tájolásából arra következtethetünk, hogy a kioszkban megpihenő istenség a felkelő nappal egyesült.

Augustus uralkodásának évtizedei több mint két évszázad római uralmát alapozták meg Alsó-Núbiában. Úgy tűnik, békés évszázadok voltak ezek. Az aithiópok, egyiptomiak és a római katonaság integrációjának sikere nagyrészt annak a politikai számításnak volt köszönhető, amely felismerte a Ptolemaioszok alsó-núbiai helyi kormányzati és valláspolitikájának folytathatóságát, és az integráció feladatának nagy részét az istenekre és papjaikra bízta. Mint mondtam, Meroé istenei is otthonra találtak a római Alsó-Núbia templomaiban ám ettől Meroé uralkodói még nem adták fel igényüket egy materiálisabb jelenlétre: kitartóan vártak a visszatérés alkalmára.

A Kr. e. 21/20-ban Petronius által feladott Qasr Ibrimből Meroé-városba hurcolták Augustus egy pompás bronzszobrát, hogy a szobor fejét (mely ma a British Museumban van) levágják, és a Kr. u. 1. század közepén az örökös mágikus átok szándékával eltemessék egy kápolna küszöbe alá. Bent a kápolna falfestményein Meroé királyának lába előtt legyőzött római katona térdelt.




Török László



Török László (1941) az MTA Régészeti Intézetének kutatóprofesszora, az MTA levelező tagja, a Norvég Tudományos Akadémia külföldi tagja.
Kutatási területe az ókori Középső Nílus-völgy (Napata-Meroé királyság) története és régészete, valamint Egyiptom későantik művészete.