logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Lovagi rend az ókori Rómában.

A köztársaság korában

A lovagi rend megjelölés (latinul: equites, azaz: lovagok) az ókori Rómában legelőször a census alapján betöltött katonai szolgálatra utalt. A legelső helyre, azaz a classis prima-ba, illetve annak 18 lovas centuriájába sorolták a leggazdagabb római polgárokat, nekik az állam lovat is biztosított.
Kr. e. 400 után a pozíció lassan elvesztette korábbi, tisztán katonai jellegét, és egyre inkább jogi, politikai kategóriává lett, amely a senatori rend után következő, második számú kiváltságos rend megjelölésére szolgált. E két rend együttesen képezte a római polgárok legfelső rétegét.
Kr. e. 120 – Kr. e. 90 körül a római lovasság szinte teljesen eltűnt (helyét az auxilia vette át), s ettől az időszaktól fogva tekintették a lovagi rendbe tartózók fiait is a rendbe sorolandóknak.

A lovagrendet egy időben szokás volt egyfajta pénzarisztokráciának tekinteni, szemben az inkább földbirtokos senatori renddel. A modern történetírás kimutatta, hogy a lovagoknak is jelentős tőkéik voltak földbirtokokba fektetve, sőt, csaknem mind rendelkezett birtokkal (a lovagi census mintegy 400 iugerum földet feltételezett, valójában az átlagos római lovag ennél több birtokkal rendelkezett). A lovagi rend a senatori renddel házassági kapcsolatok révén is kötődött, emiatt a plebejus rend csak ritkán tudta szembeállítani vele.

Egyes vélekedések emiatt szorosan össze is kapcsolják a két rendet, a szenátorit csupán a lovagi egyfajta ”kicsúcsosodásának" tartva. Ahogy a senatori rendhez való tartozásnak sem kizárólag a honores betöltése volt a feltétele, hanem a census is, úgy a lovagrendi besorolásban szintén szerepet játszott a származáson kívül a census, amelyet Kr. e. 150-ben specifizáltak a lovagi renddel kapcsolatban. A senatori rend felé egy lovag útját a katonai vagy bírói pálya egyengethette (homines novi).

A lovagrend és a senatori rend a provinciákat másképp gondolta hasznosítani, ez óhatatlanul politikai feszültségekhez vezetett, ami vitákhoz vezetett a bíróságok ellenőrzésében is Caius Gracchus tribunátusától Kr. e. 70-ig, amikor is a bírói helyeket egyenlő arányban osztották meg a senatorok, a lovagok és a tribuni aerarii között, akik a lovagok egy alacsonyabb kategóriája lehettek.
A lovagi rend létszáma a Kr. e. 2. század végén mintegy 2500 fő lehetett, de ez a szám a szövetséges háborúk után a ”municipális arisztokrácia" integrálásával erősen megnőtt. A Kr. e. 1. század közepére mintegy 10 000 lovagrendű család lehetett, tehát körülbelül 50 000 fő. Jelentőségüket mutatja, a Kr. e. 67-es lex Roscia, amely a színházakban az első 14 sort a lovagoknak tartotta fent.


A császárkorban

Augustus megújította a lex Rosciát, s felújította az eques publicus-szal kapcsolatos rituálékat is, és kiemelve ezek tekintélyét, számukat 5000-ben maximálta. A római lovagok jegyzékét felülvizsgálta, valamint a lovagi törvényeket négy táblában foglalta össze, amelyhez Caligula még egyet hozzátett.
E törvények szabályozásával Hadrianus és Antonius Pius is foglalkozott. Tiberius az aranygyűrű viselését is kiváltságukká tette. A lovagi státuszhoz szükséges előírások a császárkorban is fennmaradtak, csak kissé szélesebb értelmezésben, feltétel volt a szabad polgári születés és a legalább 400 000 sestertiust kitevő vagyon. Gyarapodott a lovagok által igénybe vehető tisztségek száma is, például praefectus, procurator stb. A provinciákban is egyre több lovag élt.

A 3. századtól fogva a legtöbb poszton lovagok váltották fel a senatorokat, jelentőségület a viri eminentissimi minősítés is mutatja. A 4. század végén a lovagrend megszűnt a római társadalom önálló kategóriája lenni.


Források
Pecz Vilmos: Ókori lexikon, I–IV. kötet. Budapest, Franklin Társulat, 1904.
http://qbp.pl/hu/wiki/Lovagi_rend_az_%C3%B3kori_R%C3%B3m%C3%A1ban.html