A bagaudák mozgalmának fellendüléséhez mint a III. és V. századi galliai események során már láttuk különösen ott és akkor kedveztek a körülmények, ahol és amikor a római kormányzatnak a pozíciója külső okok, főleg a barbár népek támadásai miatt meggyengült, a római fegyveres erőket ellenséges támadás fenyegetése kötötte le, a lázadásra kész elnyomott tömegek pedig úgy láthatták, hogy a barbárok bevonulása hamarosan bekövetkezik. A bagauda mozgalom a barbár támadások előestéjén vagy azok támadásával egyidőben rendszerint fegyveres felkeléssé vált.

Hispánia területén a vandálok, alánok és szvévek Pireneusokon való átvonulása teremtett 409-ben a bagauda mozgalom kibontakozásához kedvező feltételeket. A Hispániái provinciális lakosság osztályai hasonlóan ahhoz, ahogy ez Galliában történt 406 után, eltérő magatartást tanúsítottak a barbár invázióval kapcsolatosan. A kiváltságos osztályok, a nagybirtokos arisztokrácia, a vagyonos katolikus papság, s a városi előkelőségek, merő csapásnak érezték az új helyzet beálltát; az ő szemléletmódjukat tükröző írások kizárólag a barbárok pusztításait emlegetik, s a szolgaságot, "servitus"-t hangsúlyozva rezignált hangon írnak arról is, hogy 441-be.n a hódítók a fegyveres dulás beszüntetésével megtelepedtek Gallaecia, Lusitania, Baetica és Carthaginiensis provinciákban .
Ugyanakkor a hispániai Orosius, aki az ottani viszonyokat bizonyára jól ismerte, 418-419-ben befejezett müvében azt is kénytelen bevallani, hogy vannak rómaiak bizonnyal a szegény dolgozó osztályok tagjai, mindenekelőtt a parasztok ilyenek, akik nem csípásnak, hanem ellenkezőleg felszabadulásnak találták a barbárok uralmát, miután ez kevésbé volt nyomasztó az imperium általi rendszeres kizsákmányolásnál.

A 409 és 429 közötti két évtizedben a római hadsereg, a római diplomácia által a vandálokkal és alánokkal szemben kijátszott nyugati gotokkal együttműködve harcolt a Hispániába telepedett barbárok ellen. De fordulat csak akkor történt a félszigeten, amikor a vandálok és alánok 529-ben Hispániába költöztek át2. Ekkor a római adminisztráció volt a tényleges ura Hispánia nagy részének, de csak átmenetileg, mert 429 után a Gallaeciájaan megtelepedett szvévek megkezdték a még a rómaiakhoz húzó elemek megtörését.
A szvévek alacsonyabb társadalmi fejlettségi fokon álltak ekkor mint a nyugati gótok, akiknél egy emberöltővel később telepedtek meg a birodalomban. Így az osztálytagozódás kifejlődése, a szvév arisztokráciának a provinciális arisztokráciához való hasonulása nem volt olyan előrehaladott fokon, mint a nyugati gót társadalomban. Ezért ütköztek a szvévek és a hispániai birtokososztályok érdekei: előkelőket, püspököket bántalmaztak és hurcoltak el, s ezek kénytelenek voltak Aetiushoz követségeket küldeni, hogy védelmet nyerjenek a barbárokkal szemben. A követjárásoknak alig volt valamelyes eredménye.

A következőkben mind, a helyi birtokososztályok pozíciója, mind pedig a rómaiak helyzete gyengült Hispániában, mert Rechila 418 és 441 között sikeres hadjáratai eredményeként Gallaeciához még Lusitania, Baetica és Caerhaginiensis egy részét is szvév fennhatóság alá vetette. Salvianus szavaiból tudjuk, hogy mind a galliai, mind pedig a hispániai dolgozó tömegek szívesebben vállalták a barbárok fennhatóságát, mint a rómaiak uralmát.
A tarracoi provincia volt az egyetlen teljes egészében római kézben lévő provincia 441 után Hispániában. A provincia dolgozó lakossága kihsználta a római rend akut válságát: a szvévek további előnyomulásában bízva fegyveres bagauda felkelést robbantottak ki a helyi birtokososztályok és a római uralom ellen.

A ravennai udvar az egész félsziget elvesztésétől félve igen nagy erőfeszítést tett Tarraconensis megtartása érdekében: egyik magasrangú generálisát küldte 441-ben a bagauda mozgalom vérbefojtására. De az első erélyes katonai akció nem tudta végét vetni a hispániai felkeléseknek. Asturiusnak továbbra is Hispániában kellett maradnia. A parancsnokságot átvevő veje, a költőként is ismert Merobaudes pedig a Pireneusok nyugati széle alatt tevékenykedő bagaudák ellen volt kénytelen vonulni 441-ban.
A több éves véres rendcsinálás 446-ra annyira megszilárdította a rómaiak helyzetét Tarraconensisben, hogy igaz, eredménytelenül most már Carthaginiensis és Baetica visszafoglalására merték elküldeni a római csapatokat. A "bagauda mozgalomban beállott nyugalom azonban csak vihar előtti szélcsendnek bizonyult. Rechiár szvév király 448-ban támadni kezd. Majd 449 elején nyugati gót királylányt véve feleségül, szoros szövetségre lép a birodalom ellen a gotokkal. Ez a szövetség egyelőre megpecsételi a római fennhatóság sorsát Hispánia északkeleti csücskében is, hiszen a még római kézen lévő egyetlen provinciát most mindenfelől a közös fellépésre készülő szvévek és gótok fogják harapófogóba.

449 februárjában a szvév király csapatai Tarraconensis szivébe, Vasconiába nyomultak be, s igy közvetlen összeköttetésre nyilt mód a szvévek és a nyugati gótok között. A barbárok megjelenése jeladás Tarraconensis bagaudáinak, akikről pár évig hallgattak a források, hogy újra akcióba lépve meggyorsítsák a gyűlölt birodalmi berendezkedés felszámolását. Basilius, miután bagaudák gyülekeztek össze Tyriasso városának templomában, nagy merészen római szolgálatban álló foederatus katonákat támadt meg és mészárol le, emberei halálos sebet ejtenek a templom püspökén, León is.
A vállakozás olyan vakmerő volt, hogy még a római felsőbb körök nézeteit valló, és így a bagaudákkal éppenséggel nem rokonszenvező Hydatius is kénytelen elismerni e bagaudákat vezető férfinak rendkívüli bátorságát. Basilius felkelése nyomán sor került a római rabszolgatartó világ környékbeli összes ellenségeinek közös fellépésére.
Rechiar 449 júliusában meglátogatta apósát, a nyugati gót királyt Galliában, ahonnan gót csapatokkal meg-erősítve tárt vissza szvév sereg Galliába. Ehhez az egyesült szvév-gót haderőhöz csatlakozott azután. Tarraconensisben Basilius, a bagaudák vezetője is. így dúlták végig a provincia központját, Oaesaraugusta vidékét, s vették be Ilerda városát, sok foglyot víve magukkal.

Ezután 453-ig szűkebb hazájáról, Hispániáról alig akad írnivalója krónikásunknak, Hydatiusnak, s ezt bizonyosan nem kizárólag az okozza, hogy pár évig Attila tevékenysége minden mást elhomályosítóan a nyugatrómai lakosság figyelmének a homlokterébe került. Egyszerűen arról van szó, hogy a szvévek elérték a maximumot, amit kívánhattak: gyakorlatban az egész Ibér-félsziget urai lettek.
A birodalom agyonsanyargatott dolgozó tömegei is elérték azt, amiért a bagaudák harcba szálltak: kevés helytől eltekintve mindenütt megszabadultak az imperium szociális rendjének keretei között rájuk nehezedő kizsákmányolástól és elnyomástól. Végül a római kiváltságos osztályoknak Hispánia földjén maradt tagjai önmagukban nem sokra mehettek volna a győztes barbárok ellenében, a központi kormánytól viszont semmi segítséget nem várhattak, míg minden fellelhető fegyveres erőt, minden diplomáciai erőfeszítést a nyugatrómai birodalmat szétzúzással fenyegető Attila kötött le.

453-ban aztán újra zajlani kezdenek az események. Hispániának az imperium testéről való leválasztása 449-ben a bagaudák, szvévek és a nyugati gótok együttes fellépésének volt köszönhető. Ez a birodalom-ellenes összetartás a következő években is megmaradt. Az, hogy 451-ben Attilával szemben a nyugati gótok Aetiusnak segítséget; nyújtottak, pusztán pillanatnyi érdekük követelte meg: Gallia hun inváziójától a nyugati gótok is tartottak, Különben azonban a catalaunumi csatában elesett I, Theodorich közvetlen utódjának, Thorismundnak az uralkodása alatt /45I-453/ ugyanaz a leplezetlenül Róma-ellenes irányzat maradt a domináns, amely 425 óta jellemezte a nyugati gótok politikáját. De időközben a nyugati gótok társadalmán belül gyökeres változások mentek végbe.
A római birodalom területén eltöltött nyolc évtized igen erősen meggyorsította az osztálytagozódást a germán népen belül. A meggazdagodó gót arisztokrácia, elszakadva a közönséges gótok tömegeitől, egyre közelebb került a római kiváltságos osztályokhoz. Ennek a folyamatnak a külső jeleként meggyorsult a romanizáció.
A római kódexek számos rendelkezését átvevő gót törvénykönyvek éppen úgy az imperium társadalmi struktúrájához való hozzáhasonulás jelei, mint az, hogy a gót királyfi a római műveit körök ifjaihoz hasonlóan római jogon és Vergilius olvasásán nevelődik ; Eme belső fejlődés eredménye, hogy 453-ban a Rómával szemben ellenséges Thorismund ellen a Róma-barát párt élén álló testvérei összeesküvést szőttek és meggyilkolták; Trónját II, Theoderich foglalta el, aki gyökeresen szakítva az eddigi nyílt Róma-ellenes politikával, ismét a birodalom fennhatóságát elismerő szövetséges szerepét vállalta.

A szvévek továbbra is megmaradtak az eddigi határozottan Róma-ellenes politikánál. Egész Hispánia feletti uralmuknak azonban nem volt többé alapja, mihelyt a nyugati gótok hadereje Róma érdekeinek védelmezőjeként készült síkra lépni. Ez ad magyarázatot arra, hogy 453~ban Rechiar szvév király békét köt a rómaiakkal, sőt Tarraconensis és Carthaginiensis provinciákat is újra római fennhatóság alá engedi át.
A római közigazgatás mindenhatóságának a felelevenedése egyet jelent a római birodalom szisztematikus kizsákmányoló gépezetének a dolgozó alsó néposztályok nyakába szakadásával. Nem csoda, ha a bagauda mozgalom Tarraconensisben ismét fellángol. Ekkor mutatkoztak aztán meg a nyugati gót társadalom szerkezetében beállt átalakulás következményei teljes élességükben: míg 449-ben a gót haderő Basilius bagaudáival menetelt a tarraconensisi római uralom ellen, most a gót arisztokrácia a római uralkodó osztályok szövetségeseként vérbe fojtotta a bagaudák felkelését.

Ezzel Hispániában is a galliaihoz hasonló helyzet következett be. A bagauda mozgalom fellendülésének korában, a III. században és az V. század 40-es évei előtt a bagaudák Róma-ellenes felkelései kölcsönhatásban voltak a barbároknak a birodalom ellen indított támadásaival.
A 440-es évek után a barbárok által megszállt területeken nem volt ok újabb bagauda felkelésre, mert megszűntek a római adminisztráció túlkapásai, A római kormányzat kezében maradt területeken pedig Róma fel tudta használni a bagaudák ellen a barbár “foederati” katonai erejét. Ebben a harcban a barbárokat a “hospitalitas”, és a soraikban nagy mértékben előrehaladott osztálytagozódás tette érdekeltté.