logo

XXII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A keresztre feszítés mint Summun Supplicium

Amint azt a bűnöző rabszolgák vonatkozásában már láthattuk, a római jog forrásai számos bűncselekmény esetén csak annyit írtak elő, hogy az elkövetőkre a legsúlyosabb büntetést (summum vagy ultimum supplicium) kell kiszabni.
Celsus szerint a legsúlyosabb büntetés alatt mindenképpen halálbüntetést kell érteni: „ultimum supplicium esse mortem solam interpretamur. Paulus a keresztre feszítést, az élve elégetést és a lefejezést sorolja a legsúlyosabb büntetések közé: „summa supplicia sunt crux, crematio, decollatio".

Ugyanezt az álláspontot képviseli egy másik kiváló jogtudós, Callistratus is: „summum supplicium esse videtur ad furcam (ad crucem) damnatio, item vivi crematio..., item capitis amputatio.
Szintén Callistratus írja, hogy legtöbbször azokat a rabszolgákat szokták élve elégetni, akik uruk életére törtek, de néha alacsonyrendű szabadokat is így büntetnek: „igni cremantur plerumque servi, qui saluti dominorum suorum insidiaverint, nonnumquam etiam liberi plebeii et miles personae."
Ebből arra következtethetünk, hogy a Kr. u. III. században az elégetés a keresztre feszítéshez hasonlóan rabszolgákkal és alacsonyrendű polgárokkal szemben alkalmazott büntetés volt. Mivel ezt a kivégzési módot a források szerint viszonylag ritkán alkalmazták, a legsúlyosabb büntetés (summum supplicium) a szolgák és a szegény polgárok esetében általában előkelők esetén lefejezést jelentett.

A klasszikus tudósok egybehangzó véleménye szerint emberölés (homicidium) esetén a legsúlyosabb büntetést kell kiszabni. Paulus szerint azokat, akik magzatelhajtásra vagy szerelmi bájitalként italt adnak, még ha nem is gonosz szándékkal teszik, mivel rossz példával szolgálnak, ha alacsonyrendűek, bányába küldendők, ha előkelők, vagyonuk elvesztése mellett szigetre száműzendők, ha viszont az ital miatt a nő vagy a férfi meghal, a legsúlyosabb büntetést kell kiszabni:
„qui abortionis aut amatorium poculum dant, etsi id dolo non faciant, tamen quia mali exempli res est, humiliores in metallum, honestiores in insulam amissa parte bonorum relegantur; quod si ex hoc mulier aut homo perierit, summo supplicio adficiuntur.

A gyújtogatás Rómában kezdettől fogva a legsúlyosabb bűntettek közé tartozott: már a XII táblás törvény úgy rendelkezett, hogy azt, aki épületet vagy ház mellett lévő gabonaasztagot szándékosan felgyújt, kell büntetni Sulla a szándékos tűzvészokozást a rablógyilkosok (sicarii) bűntettei közé sorolta: „lege Cornelia de sicariis et veneficis tenetur, qui hominem occiderit, cuiusve dolo malo incendium factum erit" - írja Marcianus. E bűncselekmény megítélése a császárkorban sem változott.
Paulus azt írja, hogy azok a gyújtogatók, akik szándékosan tűzreszt okoznak, a legsúlyosabb büntetésben részesülnek: „incendiarii, qui consulto incendium infe-runt, summo supplicio adficiuntur.

A császárkorban és más nemi erkölcselleni bűncselekményeket az Augustus császár által alkotott 1ex lulia de adulteriis et coercendis szabályozta. Többek között a nőrablás (raptus) is e törvény tényállásai közé tartozott, melynek büntetése igen szigorú volt. Marcianus szerint aki hajadont vagy férjezett nőt elrabol, a legsúlyosabb büntetést kapja: „qui vacantem mulierem rapuit, vel nuptam, ultimo supplicio punitur.
Rendkívül súlyosan büntették azokat is, akik a rájuk törvényesen kiszabott büntetés elől vagy annak végrehajtása során megszöktek.

A sírhelyek Rómában mindig a jogrend különös védelme alatt álltak. A sírok megrongálóira általában pénzbüntetést szabtak ki, súlyosabb esetekben azonban szigorúbb büntetést is alkalmaztak.
Paulus szerint ha a sírhelygyalázók magát a holttestet kiemelték vagy a csontokat kiásták, alacsonyrendűekkel szemben a legsúlyosabb büntetést kell alkalmazni, míg az előkelő tetteseket egy szigetre kell száműzni: „ rei sepulcrorum violatorum, si corpora ipsa extraxerint, vel ossa eruerint, humiliores quidem fortunae summo supplicio afficiuntur, honestiores in insulam deportantur...

Az elmondottak alapján az alábbi következtetésre juthatunk. A köztársaság idején és a korai császárkorban római polgárokat kizárólag hazaárulás (perduellio) esetén lehetett keresztre feszíteni, a polgárokat védő előírásokat azonban többször megszegték. A III. századra a római társadalom felső és alsó rétege élesen elvált egymástól, aminek hatására kettős büntetőjogi rendszer alakult ki.
Az alacsonyrendű polgárok (humiliores) a rabszolgákkal kerültek egy megítélés alá, s így a keresztre feszítés velük szemben is alkalmazhatóvá vált. A jogszabályok számos bűntett vonatkozásában a legsúlyosabb büntetés (summum supplicium) kiszabását rendelték el, ami a társadalom alsó rétegei számára a legtöbb esetben keresztre feszítést jelentett.


Forrás: Sáry Pál - Keresztre feszítés az ókorban