logo

XXII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A provinciai lázadók kivégzése

Felségsértést (crimen maiestatis nemcsak az uralkodó személyének mégse lehetett elkövetni a császárkori Rómában; Ulpianus meghatározása szerint minden olyan magatartás felségsértő, amely a római nép vagy annak biztonsága ellen irányul: „maiestatis autem crimen illud est, quod adversus populum Röinanum vel adversus securitatem etus emmittitur. Ilyen cselekménynek minősült mindenekelőtt a lázadás (seditto).

A principátus első évszázada alatt a legtöbb Róma-ellenes lázadás a Júdeából, Szamariából és Ideából álló zsidó tartományban tört ki, mélyekről elsősorban Josephus Flavius tudósít bennünket. Amint az alábbiakban látni fogjuk, az elfogott lázadókra - akik a római jogrend szerint idegeneknek (peregrini), vagyis római polgárjoggal (civitas Romana) nem rendelkező szabad személyeknek minősültek - rendszerint keresztre feszítés várt.

Kr. e. 5 ben a zsidók fellázadtak Sabinus császári megbízott ellen, aki P. Quinilius Varustól, Syria provincia legatusától kért segítséget. Josephus szerint Varus a lázadás leverése után kétezer embert feszíttetett keresztre Jeruzsálemben.

Lukács evangéliuma szerint Jézus ellen is azt a vádat hozták fel a főpapok Pilátus előtt, hogy „tanításával fellázítja a népet Galileától kezdve egész Júdeáig. Jól tudták ugyanis, hogy csak így érhetik el az általuk gyűlölt próféta keresztre feszítését.

Josephus szerint Tiberius Alexander, aki körülbelül 46-48 között volt Júdea helytartója, keresztre feszíttette Jakabot és Simont, a galileai Júdás fiait, akik a P. Sulpicius Quirinius kormányzó által elrendelt vagyonbecslés idején lázadásra ösztökélték a népet.
Alexander hivatali utódja, Ventidius Cumanus (48-52) szintén számos lázadót foglyul ejtett; ezeket végül C. Ummidius Quadratus, Syria legatusa (50-60) feszíttette keresztre. A kegyetlen és mohó Gessius Florus helytartó (64-66) szándékosan provokált lázadást önmaga ellen a zsidók körében, hogy így elterelje a figyelmet bűntetteiről; végül a felkelést vérbe fojtva több száz embert feszíttetett keresztre.

Floruus visszaélései is hozzájárultak ahhoz, hogy 66-ban újabb felkelés tört ki Jeruzsálemben. A lázadók a római helyőrséget lemészárolták és átvették a város irányítását. C. Cestius Gallus, Syria legatusa (63-66), megpróbálta bevenni Jeruzsálemet, de vereséget szenvedett. Nero császár ennek hírére Flavius Vespasianus vezetésével reguláris csapatokat küldött Júdeába. A római sereg elfoglalta a tartományt, és amikorra a császár halálának híre megérkezett, már csak Jeruzsálem és néhány további erősség maradt a lázadók kezében.
A hadvezér az elfogott felkelőket kegyetlenül megkínozta, s végül megfeszíttette. Josephus azt írja, hogy egy jotapatai zsidó „jajszó nélkül mindenféle kínzást; mikor égették a testét, akkor sem árult el semmit a városbeli állapotokról, és inkább elszenvedte a keresztre feszíttetést: nevetve ment a halálba.

Miutá Vespasianust császárrá kiáltották ki, a parancsnokságot fia, Titus Flavius vette át, aki folytatta Jeruzsálem ostromát. Josephus szerint az ostrom során „egy zsidót élve foglyul ejtettek; ezt Titus a falak előtt keresztre feszíttette, hogy ezzel a riasztó látvánnyal megdöbbentse és jobb belátásra bírja a többieket. Az elhúzódó ostrom alatt a szegényebb zsidók kifogytak az élelmiszerből, s az éhhalál elől menekülve kiszöktek a városból. Ezek sorsáról a történetíró a következőképpen számol be: „ha elfogták őket... mindenekelőtt végig kellett szenvedniük a megkorbácsoltatást és minden elképzelhető kínzást, aztán pedig a falakkal szemben keresztre feszítették őket.
Titus ugyan sajnálkozott sorsukon annál inkább, mert naponta ötszáz s néha még több foglyot is hoztak be, másrészt azonban veszedelmesnek tartotta volna elbocsátani ezeket a küzdelem árán elfogott zsidókat, és őriztetni ennyi embert, akik végül még föléjük kerekedhettek volna őreiknek. De leginkább azért engedte meg az elfogottak kivégzését, mert abban reménykedett, hogy ez szóra bírja a városbelieket, hiszen ők is erre a sorsra számíthattak, ha nem adják meg magukat.
A katonák dühükben és gyűlöletükben a foglyokat változatos helyzetben szögezték keresztre, és mivel rengeteg volt, hamarosan nem volt már hely a kereszteknek és a kereszteken a megfeszítendőknek.



Forrás: Sáry Pál - Keresztre feszítés az ókorban