logo

XXII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A keresztények vértanúhalála

Rómában minden engedélyezett vallásnak (religio licita) két tulajdonsággal, kellett bírnia: réginek és nemzetinek) kellett lennie. A kereszténység ezzel szemben új vallás volt és nemzetetek felett álló: ezért vált államilag tiltott vallássá. Tertullianus szerint „Nero volt az első, aki császári kardját veszettül suhogtatta a keresztény gyülekezetre.”
A kegyetlenségéről ismert császár valószínűleg kiadott egy rendeletet, amely tömören így szólt: „Non licet esse Christianos”, vagyis keresztények nem létezhetnek. Innentől kezdve Krisztus tanainak követése mintegy másfél évszázadon keresztül büntetendő cselekménynek számított a Római Birodalomban. Tacitus szerint már a Nero-féle üldözésnek roppant nagy sokaság (multi tudo ingens) esett áldozatul.

A keresztény hitvallók közül a római polgárokat (cives Romani) általában lefejezték, míg a polgárjoggal nem rendelkező idegeneket (peregrini) keresztre feszítették vagy a cirkuszban vadállatok elé vetették. Tacitus szerint a Nero által megfeszített keresztényeket (illetve azok holttesteit) alkonyatkor meggyújtották, hogy így „éjszakai világításul lángoljanak. Az első nagy üldözés áldozatai között volt Szent Péter apostol is, Róma első püspöke, akit fejjel lefelé feszítettek keresztre. Euszebiosz szerint „ő maga kérte, hogy ekképp szenvedhessen, mivel nem tartotta magát méltónak arra, hogy ugyanúgy haljon meg, mint Krisztus. A hagyomány szerint az apostolok közül András Fülöp és Bertalan is kereszten szenvedett kínhalált.

A kegyetlen kivégzések a következő császárok alatt is folytatódtak: „keresztekre és karókra függesztitek a keresztényeket" írja Róma elöljáróinak a II. század végén Tertullianus. A tartományokban is nagy számban feszítettek meg keresztényeket. Euszebiosz tudósítása szerint a százhúszéves Simeont, Jézus nagybátyjának fiát, Jeruzsálem - Jakab apostol után következő - második keresztény püspökét is keresztre feszítették." Szintén Euszebiosztól tudjuk, hogy a IV. század elején az egyiptomi keresztények közül „egyeseket úgy feszítettek keresztre, minta gonosztevőket szokás”.

A keresztények száma a kegyetlen üldözések ellenére folyamatosan emelkedett. Jusztinosz, a neves görög apologéta erről a következőket írja: „mindenki előtt ismert, hogy fejünket veszik, megfeszítenek, vadállatok elé dobnak minket, fogságba vetnek, minden más kínzással gyötörnek, mert hitvallásunktól nem tántorodunk el, hanem amennyivel sokasodnak az ilyenek, annál többen lesznek hívők és istenfélők Jézus nevéért.
Velünk is ugyanaz történik, mint amikor valaki lemetszi a szőlőről a termő részeket, hogy több és életerős vesszőket hajtson, s gyümölcsözőket adjon. Mert ez a nép az Isten által és az üdvözítő Felkent által ültetett szőlő.

Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy a rómaiak a császárság első évszázadai alatt rabszolgákon kívül nagy számban feszítettek keresztre római polgárjoggal nem rendelkező szabad jogállású személyeket is. E megfeszített Rererinusok nagy része Róma-ellenes provinciai lázadó, illetve a birodalom közbiztonságát súlyosan veszélyeztető rabló volt, de sokszor a vallási bűntettek miatt is kereszthalál járt. Az utóbbi kategóriába sorolhatók a keresztények is, akik közül sokan Jézushoz hasonló módon szenvedték el a kínhalált.


Forrás: Sáry Pál - Keresztre feszítés az ókorban