A büntetés egyik fő célja már az ókorban is a evenció, vagyis az újabb bűntettek mely előzése volt. A rómaiak körében különösen elterjedt ez a felfogás. Gellius, a neves római író szerint a büntetés alkalmazása többek között „példaadás kedvéért (propter exemplum) szükséges, hogy másokat az ismert büntetéstől való félelem oly hasonló bűnöktől, melyeket az államnak megakadályozni érdekében van, visszariasszon.
Ulpianus egyik művében felteszi a kérdést, hogy a proconsul megbüntesse-e azokat a szolgákat, akiket bűnösnek talált? A jogtudós válasza szerint azért kell ilyenkor büntetést alkalmazni, hogy a példától elrémülve kevesebben vétkezzenek: „ ut exemplo deterriti minus delinquant.” Már korán felismerték a rómaiak, hogy a bűncselekménytől leginkább a súlyos büntetéstől való félelem tartja vissza az embert.
Cicero szerint a bandákba tömörült, felfegyverzett rabszolgákkal szemben M. Lucullus praetor azért helyezett kilátásba súlyos büntetést, hogy így „megfélemlítéssel fojtsák el a vakmerőséget ".

Seneca is azt tekintette a büntetés egyik fő céljának, hogy intő példaként térítse vissza a jó útra a többieket: „ut poena eius ceteros meliores reddat." A filozófus egy másik művében Platónra utalva így fogalmazza meg az általános prevenció gondolatát: „már Platón is megmondta, hogy a bölcs nem azért büntet, mert bűnt követtek el, hanem hogy a jövőben ne vétkezzenek; a múltat ugyanis már nem lehet visszacsinálni, de a majdani bűnöket meg lehet akadályozni. Akik esetében tehát a megrögzött gonoszságuk miatt példát akar statuálni, azokat nyilvánosan végezteti ki, nem csupán azért, hogy ők maguk elpusztuljanak, hanem hogy haláluk elrettentésül szolgáljon mások számára is.

Éppen ezért a keresztre feszítéseket általában a városok főterén vagy a forgalmas utak mentén (a Spartacus-féle felkelés leverése után pl. a Capuából Rómába vezető út mentén) hajtották végre, ha pedig a büntetés végrehajtására a városon kívül került sor, az elítéltet a település legzsúfoltabb utcáin keresztül vezették a vesztőhelyre (így jártak el Jézus esetében is).

Rómában szokás volt kürtjellel is felhívni a közönség figyelmét a halálbüntetés végrehajtására. Seneca azt írja, hogy a büntetések minél nyilvánosabbak, annál inkább használnak példaként és leckeként: „animadversiones, quo notiores sunt, plus in exemplum emendationemque proficiant. A filozófus szerint a bűnösöket azért kell nyilvánosan megszégyenítve kivégezni, hogy példájuk mindenkinek okulásul szolgáljon: „ut documentum omnium sint.

A III. században uralkodó Alexander Severus életrajza szerint „amikor az egyik eunuch a császár nevével visszaélve hamis ígéretet tett egy katonának, és attól száz aranyat csikart ki, Alexander keresztre feszíttette azon az úton, amerre rabszolgái leginkább szoktak járni, amikor a főváros környékén levő császári birtokokra mentek.

A bűnosöktől való elrettentés mellett á büntetés másik fő céljának a sértettek fájdalmánük e yhítését tartották. Seneca szerint a büntetés közé tartozik az is, hogy vigaszt nyújt annak aki a sérelmet elszenvedte: „ultio ... solacium adfert ei, qui accepit iniuriam. " A korábbiakban már szó esett Larcius Macedo haláláról.
A volt praetor éppen formiaei nyaralójában fürdött, amikor hirtelen körülvették rabszolgái, s ütni-verni kezdték. Mikor úgy gondolták, hogy gazdájuk már meghalt, kivitték a fürdőből, mintha a gőz kábította volna el. A hűséges szolgái nyomban gondjaikba vették urukat, aki felnyitotta a szemét, s így életjelt adott magáról. Támadói erre szétfutottak, de csakhamar elfogták őket. Macedót néhány napig még életben tudták tartani, végül azonban belehalt sérüléseibe: ahogy az ifjabb Plinius írja, „a bosszú vigasztaló érzésével" hunyt el, „mert megérte, hogy úgy torolják meg a halálát, ahogy a meggyilkoltakét szokás. Tacitus állítása szerint Tarracina lakóinak vigaszt nyújtott, hogy az Otho, majd Vespasianus ellen harcoló Vitellius bukása után Vergilius Capito rabszolgáját, aki elárulta és kiszolgáltatta őket Vitellius embereinek, keresztre feszítették.
A Historia Augusta szerint Avidius Cassius azokat a katonákat, akik a tartományi lakosoktól erőszakkal elvettek valamit, azon a helyen feszíttette keresztre, ahol elkövették bűnüket. Ez az eljárás is nyilvánvalóan a felháborodott sértettek megnyugtatását szolgálta. Végül Callistratus egyik megállapítását érdemes kiemelni, melyben utalás történik a nyilvános kivégzés mindkét fő céljára.

A jogtudós szerint sokan egyetértenek azzal a gyakorlattal, hogy a hírhedt rablókat bűncselekményeik színhelyén feszítik keresztre, mivel így látványuk egyrészt elrettent másokat a hasonló gonosztettektől, másrészt pedig vigasztalásul szolgál a meggyilkolt áldozatok rokonainak, hozzátartozóinak:
„famosos latrones in his locis, ubi grassati sunt, furca (cruce) figendos, compluribus placuit, ut et conspectu deterreantur ab iisdem facinoribus, et solatio sit cognatis et affinibus interemtorum eodem loco poena reddita, in quo latrones homicidia fecissent.