logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A keresztre feszítés módszerei.

A keresztre feszítést valószínűleg a perzsák kezdték alkalmazni. Nagy Sándor vezette be Egyiptomban és Karthágóban, és úgy tűnik, az utóbbiaktól tanulták el a rómaiak. Bár nem a rómaiak találták fel a keresztre feszítést, ők tökéletesítették mint a kínzás és halálbüntetés formáját, mely lassú, a legnagyobb fájdalommal és szenvedéssel járó halált volt hivatva előidézni.
A kivégzés egyik legcsúfosabb, legkegyetlenebb módja volt, melyet rendszerint csak rabszolgák, idegenek, forradalmárok és a legaljasabb bűnözők számára tartottak fönn. A római törvény rendszerint védte polgárait a kereszthaláltól, kivéve a katonaszökevényeket.

Kezdeti formájában Perzsiában az áldozatot vagy egy fára, vagy egy függőleges póznára kötözték, ill. szögezték, abból a meggondolásból, hogy a bűnös áldozat lába ne érintse a szent földet. Csak később használtak igazi keresztet, ami egy függőleges cölöpből (stipes) és egy vízszintes keresztrúdból (patibulum) állt, és több változata is volt.
Bár a régészeti és történelmi bizonyítékok erősen arra utalnak, hogy Jézus idejében Palesztinában a rómaiak többnyire az alacsony T-alakú keresztet használták, a keresztre feszítés gyakorlata gyakran változott az adott földrajzi területen belül is az ítéletvégrehajtók elképzeléseitől függően, és latin keresztet vagy más félét is használhattak.

Szokás szerint az elítélt maga vitte keresztjét a cölöptől, ahol megkorbácsolták a város falain kívülre, a keresztre feszítés helyére. Rendszerint mezítelen volt, hacsak a helyi szokások ezt nem tiltották. Mivel az egész kereszt súlya feltehetően jócskán meghaladta a 300 fontot (136 kg), az áldozat csak a kereszt rudat vitte. A 75-125 fontnyi (34-57 kg) kereszt rudat keresztben a nyakszirtjére helyezték, amit aztán vállaival egyensúlyozott.

romaikor_kep



A megfeszítés helyszínére tartó menet élén egy százados vezette római katonai csapat ment. Az egyik katona egy táblát (titulus) vitt, amin az elítélt neve és bűnei voltak feltüntetve. A titulust aztán a kereszt tetejére függesztették. A római őrség nem hagyta ott az áldozatot, amíg meg nem győződött annak haláláról.

A város falain kívül állandó helyen egy súlyos facölöpöt ástak függőlegesen a földbe, amelyre a patibulumot rögzítették. Ezt a műveletet - T-kereszt esetében - eresztékek és csapok segítségével végezték, kötél-erősítéssel, vagy anélkül.
Hogy a haldoklás folyamatát meghosszabbítsák, gyakran egy fahasábot vagy deszkadarabot rögzítettek a cölöpre félmagasságban, ami durva ülésül (sedile vagy sedulum) szolgált. Csak nagyon ritkán és valószínűleg Krisztus kora után alkalmaztak egy további hasábot (suppedaneum) a lábak helyzetének rögzítésére.

A kivégzés helyén a törvény előírásai szerint az áldozat borból és mirrhából kevert keserű folyadékot kapott enyhe fájdalomcsillapítóként. A bűnöst ezután hanyatt a földre dobták, a patibulum hosszában kiterjesztett karokkal. Ezután a kezeket vagy odakötözték, vagy odaszögezték a keresztfához, bár úgy tűnik, a rómaiak inkább a szöget alkalmazták.

Egy megfeszített test maradványai, amit Jeruzsálem közelében egy Krisztus idejéből származó csonthalomban találtak, azt mutatják, hogy a szögek kb. 13-18 cm hosszú, fokozatosan vékonyodó vastüskék voltak, 1 cm-es átmérővel. Továbbá a csontmaradványok, valamint a torinói lepel tanúsága szerint a szögeket általában inkább a csuklón keresztül verték a keresztrúdba, mint a tenyéren át.

Miután mindkét kart a keresztrúdhoz rögzítették, a patibulumot az áldozattal együtt a cölöpre emelték. Alacsony kereszt esetében ezt viszonylag könnyen el tudta végezni négy katona. Magas kereszthez azonban favillákat vagy létrákat kellett használniuk. A következő lépés a lábak kereszthez rögzítése volt, kötéllel vagy szeggel.

romaikor_kep



A csontmaradványok, illetve a torinói lepel szerint a szögelés volt az elterjedt római gyakorlat. Bár a lábakat a cölöp oldalához vagy a lábtartóhoz (suppedaneum) szögelhették volna, rendszerint közvetlenül a cölöp elülső oldalához szegezték. Ahhoz, hogy ezt elvégezzék, a lábakat térdben meghajlították, és a felhúzott lábakat kissé oldalra fordították.
Mikor a szögelést befejezték, a titulust szöggel vagy spárgával a keresztre erősítették, közvetlenül az áldozat feje fölé. A katonák és a civil tömeg gyakran kigúnyolták az elítéltet, és a katonák rendszerint elosztották egymás között a ruháit.

A haldoklás hossza általában 3-4 órától 3-4 napig terjedhetett, és nyilvánvalóan fordított arányban volt a korbácsolás keménységével. Ha a korbácsolás viszonylag enyhe volt, a római katonák siettetni tudták a halált a lábak térd alatti eltörésével (crurifragium vagy skelokopia).
Nem volt ritka, hogy rovarok szálltak, majd másztak be a haldokló és tehetetlen áldozat nyitott sebeibe, szemeibe, füleibe, orrüregébe, és ragadozó madarak szakították a testet ezeken a pontokon. Sőt, szokás volt a holttesteket a kereszten hagyni a ragadozó állatok zsákmányául.

A római jog szerint azonban az elítélt hozzátartozói levehették a testet, hogy eltemessék, miután engedélyt kaptak rá a római bírótól. Mivel senki sem élhette túl a keresztre feszítést, a család nem vehette át a testet, míg a katonák meg nem győződtek az áldozat haláláról.
Ez szokás szerint úgy történt, hogy a római őrség egyik tagja karddal vagy dárdával az áldozat oldalába szúrt. Ez a hagyomány szerint a mellkas jobb oldalán át a szívig hatoló szúrt seb volt - halálos döfés, melyre valószínűleg a legtöbb római katonát megtanították. A torinói lepel is ilyen jellegű sebre utal. Továbbá a szabványos gyalogsági dárda, ami 1,5-1,8 m hosszú volt, könnyen elérhette a szokásos alacsony kereszten megfeszített ember mellkasát.



Forrás:
http://www.jelek.hu/index_.php?tid=23&fp=8