Kezdetben a komolyabb bűncselekményeket általában halálbüntetéssel sújtották. Poena capitis, capitalis, főbenjáró büntetés, másképp suppliciumnak is hívták, amiben még visszacseng az „áldozat" szó.
A köztársaság kezdetétől találkozunk vele, de ősi legendákban is szerepel már, itt-ott még súlyosbított formákban is. A XII táblás törvény is többféle Végrehajtási módját ismerte. Tullus Hostilius királynak a története az őt becsapó Alba Longa-i királlyal, akit ő négyesfogatokra köttetve szétszakíttatott, a halálbüntetésnek egészen különös módja.

Ha halálbüntetés volt a fenyegetettség a bűncselekménnyel kapcsolatban, és az illetőt a bűncselekményben elmarasztalták, akkor a halálbüntetést azonnal végre is hajtották rajta. A római jogban nem volt fellebbezési ügyszak.
Az archaikus korról szóló leírások szerint, továbbá későbbi időben is a hadijogban és a dictator eljárásában, akikkel szemben később sem volt a comitiumhoz fellebbezés, ha valakit elítélnek a capitis poena-ra, akkor azonnal utasítják a liktorokat: megragadni és a büntetést végrehajtani. A későbbiekben, amikor a római polgár részére halálbüntetés esetén a comitia-hoz való fellebbezés nyitva állt (amit aztán a principátus korában a szenátushoz vagy a princepshez való fellebbezés helyettesített), nem lehetett addig végrehajtani a büntetést, amíg a comitia, illetve a szenátus határozata érvényre nem emelkedett; ezt pedig le kellett írni, ki kellett hirdetni és be kellett jegyezni az állami lajstromba.
Amíg ez a bejegyzés meg nem történt, addig a halálra szántat fogságban tartották, carcerben. Ez 5-10 napot vehetett igénybe, tehát kialakult az a rend, hogy 10 napon belül hajtják végre a halálbüntetést. Későbbi forrásokban találunk olyan rendelkezést, hogy maximum 30 napon belül kell végrehajtani. A késői császárkorban ez a határidő egy évre módosult. Ezek azonban nem elévülések, tehát nem jelentették azt, hogy ennyi időn belül végre nem hajtott büntetést már nem lehet végrehajtani. Csupán büntetés-végrehajtási előírásról volt szó.

A végrehajtás módja: a két legősibb mód, a bárddal való lefejezés vagy a keresztre feszítés. A bárddal való lefejezéshez a lictoroknak van — régi ábrázolásokról ismert — vesszőnyalábjuk, amibe bárd volt dugva. Ez volt a római magistratus hatalmának jelvénye, ezzel kísérték. Amikor szükségesnek látta, akkor szétszedette a kettőt, és a bárdot vagy a vesszőt külön vagy együtt alkalmaztatta.

A végrehajtás általában nyilvános volt. Kezdetben a piacon, néha a Mars-mezőn (főleg katonai ügyekben, mert a sereg csak a városfalakon kívül állt rendbe), később az Esquilinus tetején vagy a kapu előtt történt a végrehajtás. A lictorok, a magistratus szolgái voltak a végrehajtók. Ezek megragadták a bűnöst, lemeztelenítették, előbb mindig megvesszőzték és utána lefektették és levágták a fejét.
Ha a városon kívül hajtották végre a büntetést, akkor esetenként a levágott fejeket kiállították a fórumon, nyilván elrettentő célzattal. Ha a tresviri capitales, a három férfi, akik a főbenjáró bűncselekmények üldözését végezték, voltak a nyomozó hatóság, akkor ők is hajtották végre a büntetést. A késő császárkorban az állami börtönnek az őre, az ún. carnifex (szó szerint hentest jelent, egyébként megvetettebb törvényszolga volt, mint a lictorok), hajtotta végre azokat a kivégzéseket, amelyeket a börtönben kellett végrehajtani.

A nyilvános büntetés-végrehajtásról, a halálbüntetésről többször találunk le írást a történészeknél. Az ilyen végrehajtásokról kürtjellel kellett értesíteni a közösséget, hogy aki akarja látni, az összegyűlhessen a helyszínen. A magistratusnak, aki kimondta az ítéletet, jelen kellett lennie a végrehajtásnál. Ilyenkor fordítva vette fel a tógáját, úgyhogy nem látszott a bíborszegélye, tehát gyásztógában jelent meg. Az ő jelenlétében történt a lefejezés.
A történelem forrásai szerint az utolsó magistratus által kimondott, a comitia által meg nem erősített halálbüntetést Brutus konzul mondta ki a saját fiaira, amikor azok a királyokat vissza akarták hívni. Állítólag őutána léptették életbe azt a törvényt, hogy a magistratus a városon belül nem hordathatja a lictoraival a bárdot, jeléül annak, hogy a városon belül a főbenjáró büntetést csak a comitia mondhatja ki. (A dictatornak azonban később is megvolt a városfalakon belül ez a hatalma, mert a kivételes helyzetben a fellebbezési jog nyugodott, hadiállapot volt a városban.)

A másik régi halálbüntetés a keresztre feszítés volt, amit a rómaiak villás büntetésnek, furca-nak hívtak. Valószínűleg villás ágakra kötötték föl kezdetben a bűnöst. Később ezt úgy hajtották végre, hogy egy egyenes rudat kötöttek a nyakába, és kétoldalt fölkötötték rá a két kezét. Ezzel vezették ki a vesztőhelyre. Ott a keresztrúddal a nyakában megkorbácsolták. Azután ezt a rudat feltették egy másik álló rúdnak a tetejébe, odaerősítették és a bűnösnek a lábát ehhez a másik rúdhoz kötötték.
Tehát nem volt a kereszt egészen szabályos, mert a főszára nem volt meg, illetve a fölmenő szárát a keresztre feszítettnek a feje képezte. Ez a villára való föltétel valószínűleg az a büntetés, amit arbori suspendere — fára fölfüggesztésként említ a XII táblás törvény: suspensum Cereri necari — nevezetesen a vetés megrontóját és éjjeli lelegeltetőjét vagy levágóját (8.9.).

Történeti forrásaink szerint a bárd és a keresztbüntetések Rómában kb. egykorúak, egy időn túl azonban az utóbbi büntetés a szolgák vagy idegenek részére fönntartott büntetési nemmé vált. Későbbi törvények (a keresztény kortól) a római szolgákat halálbüntetés esetén csak lefejezni engedték. A keresztre feszítésnél, ahogyan korábban a lefejezésnél is, járulékosan mindig testi fenyítést alkalmaztak. (Ezt római polgárral szemben a lei Porcia-tól kezdve nem lehetett alkalmazni.) Ez volt a tartományi szokás is. Krisztus perében ennek részletes leírását találjuk.
Amikor a Biblia azt mondja, hogy keresztjét víve ment ki a Golgota hegyére, akkor erre a bizonyos keresztrúdra gondol, amihez a kezét fölkötötték. A másik rúd nyilván elő volt már készítve a helyszínen. Tehát azt nem kellett ott a földbe beásni, hanem ott volt állandóan a vesztőhelyen és arra tették rá a kivégzendőt az általa hordott keresztrúdon.

A XII táblás törvény még két halálbüntetés-végrehajtási módot ismer: az ún. zsákba varrást — culleust — és a tűzhalált. Mind a kettő tételesen egyes cselekményekre kiszabott büntetésmód volt. Zsákba a parricidát varrták. Ránk maradt a leírása, hogyan hajtották azt végre a rokongyilkoson. Fejére egy szarvasbőr sapkát kötöttek és fapapucsot adtak rá (hogy miért, ennek elveszett már a magyarázata). Így vitték ki fekete bivalyok vonta szekéren a Tiberis hídjára.
Ott belekötötték egy marhabőr zsákba, mégpedig egy kakassal, kígyókkal, későbbi korban majmokkal együtt is — mindenesetre különböző állatok mellé —, és ezekkel együtt beledobták a vízbe. Nyilván e büntetés kialakulásához nagyban hozzájárult, hogy Róma folyó partján fekszik, mert különben ez a büntetés nehezen alakulhatott volna ki. Később azonban alkalmazták tengerbe vetéssel is, vagy helyette állatok elé vetették az elítéltet a cirkuszban.

A tűzhalál tulajdonképpen a talio elvének egyik megnyilvánulása, mert a gyújtogatókkal szemben alkalmazták. A XII táblás törvény szövege szerint, ha valaki épületet vagy mellette álló asztagot felgyújt, mégpedig, ha azt sciens prudens teszi, akkor vinctus verberatus bele kell dobni a tűzbe. Lehetőleg nyilván abba a tűzbe, amit ő maga gyújtott fel, de ha ez nem égne olyan sokáig, akkor raktak helyette másikat. Ha pedig nem volt sciens prudens, hanem negligens, akkor egyébbel büntették.

A köztársaság későbbi századaiban ezekből a büntetésekből a zsákba varrás és a tűzhalál eltűntek. A keresztre feszítés rabszolgabüntetés lett, a bárd helyébe pedig a kard lépett. A büntetést többnyire katonai osztagok vagy városi rendfenntartó osztagok hajtották végre, és karddal történt a lefejezés. Pál apostolt, mint római polgárt, karddal fejezték le, ezzel ábrázolják.
Másik végrehajtási módja volt a halálbüntetésnek a köztársaság idején, amikor valakit nem a közösség előtt végeztek ki, hanem zárt helyen, börtönben. Akkor a carnifex hurokkal megfojtotta. A köztársaság vége felé alakult ki, egyrészt idegenekre alkalmazták, pl. Jugurthával szemben, de így végezték ki a Catilina-összeesküvés tagjait is. Ha a kivégzést magistratus rendelte el, akkor a magistratusnak jelen kellett lennie a kivégzésnél. Forrásaink tanúsítják, hogy Cicero maga is jelen volt a börtönben, amikor Catilina társait kivégezték, s mikor kijött, így jelentette a történteket az ott várakozóknak: Fuerunt.

A korai császárkorban alakult ki, mint a halálbüntetés újabb formája, az elítélt felhasználása cirkuszi játékokra. Ez eredetileg hadifoglyokkal szemben volt szokásos, akiket vagy kivégeztek a fórumon, akkor, amikor a diadalmenetben hazatérő imperator fölért a Capitoliumra, vagy később, amikor szokássá vált, hogy az imperator a népnek játékokat rendezzen, azok színessé tételére a hadifoglyokat vadállatokkal tépették szét.
Másképp hajtották végre a halálbüntetést asszonyokon. Azokat nem volt szabad testi fenyítésben részesíteni, és nem végezték ki őket a nyilvánosság előtt. (A rómaiak ilyen szempontból tapintatosabbak voltak, mint a legtöbb középkori büntetőjog.) Vagy átadták a végrehajtást a családnak, vagy elrendelték ugyan bizonyos esetekken a büntetést, de nyilvánosság kizárásával.

A Vesta-szűzekkel szemben különös büntetési nemet ismertek. Ha a Vesta-szűz a szüzességi fogadalmat megszegte, akkor az ún. Vicus Sceleratuson, a Porta Collina melletti mezőn egy földalatti üreget megnyitottak; a szerencsétlent betették egy kenyérrel, egy korsó vízzel és egy korsó olajjal, és leföldelték: ott aztán egy időn túl elpusztult. Az utolsó ilyen végrehajtásról Caracalla idejéből tudunk, aki szerette volna látni, hogy ez hogy megy, ezért „koncepciós" vádat emelt egy Vesta-szűz ellen.

Más végrehajtási mód volt, amikor a közösség magistratus közbejötte nélkül „meglincselte" a bűnöst. Ez általában a Tarpeii-szikláról való letaszítással történt. De előfordult a büntetés más esetekben is. A Tarpeii-szikláról való letaszítás a XII táblás törvényben két esetben van tételesen előírva. Az egyik a hamis tanú és a hamis bíró, a másik pedig a tolvaj rabszolga. Látszik, hogy alkalmazták szabadokra és nem szabadokra egyaránt.
Később ez a büntetés a néptribunok megsértőivel szemben fordul elő. A néptribun nem volt igazi magistratus, hanem csak ahhoz hasonló hatalommal rendelkezett, viszont sacrosanctus, és amennyiben őt megbántották, akkor ilyen népítéletet hajtatott végre. Amikor a későbbiekben esetleg a szenátus vagy egy magistratus úgy látták jónak, hogy valakit a Tarpeii-szikláról kéne ledobatni, akkor a néptribunokat vették rá arra, hogy ezt hajtassák végre.

A köztársaság végén szelídültek az erkölcsök. A római polgárral szembeni halálbüntetések megszűntek (már Sulla többnyire száműzetést alkalmazott). Pompeius ezt még a rokongyilkosságra is kiterjesztette. A principatus idején a római büntetőjog a halálbüntetést általában mellőzte. Amikor mégis bizonyos esetekben, különleges eljárásként halálbüntetést mondtak ki, akkor a római polgárnak általában felajánlották, hogy válassza meg azt a halálnemet, amit óhajt.
Több olyan esetet tudunk, hogy a halálra szánt vagy az ereit vágta föl, vagy mérget ivott; füsttel vagy gőzzel elbódította magát, hogy meghaljon. Ennek a másik megoldása a köztársaságban az volt, ha önkéntes számkivetésre ment az illető. A halálnem megválasztása azonban csak kivételes esetekben, a principatus idején fordult elő. Enyhítésnek számított a büntetéssel szemben.

Lényegében capitalis poena-nak számított az ún. kizárás a közösségből, a sacratiónak a későbbi módja, a sacer esto — megoldás, ami eredetileg azt jelentette, hogy az illetőt bárki megölhette, ahol találta. Később a kitaszítottat kiűzték Róma határain kívülre, át is adták esetleg a megsértett ellenségnek, amivel lényegében megfosztották életétől, hiszen a poliszok társadalmában éppúgy, mint a törzsi összetartozás világában, ha valakinek nem volt közössége, az egy időn túl a legjobb esetben rabszolgasorba jutott. Az ilyen kitaszítást aquae et igni interdictiónak nevezték. Ez azt jelentette, hogy az illetőt ugyan nem végezték ki, távozhatott, de ha visszatért, akkor végrehajtották rajta a halálbüntetést (tehát felfüggesztett halálbüntetés, távozási lehetőséggel).
Ha valaki önként ment száműzetésbe, akkor is ki lehetett vele szemben mondani távollétében, utólag az aquae et igni interdictiót. Ha visszatért, akkor végrehajtották rajta a halálbüntetést. Ugyanilyen felfüggesztett végrehajtású halálbüntetést vont maga után a császárkorban egyes kényszermunka-fajtákból való szökés, vagy általában a számkivetés szabályainak megsértése. A principatus vége felé, a Severusok korában, a III. sz.-ban kezdték újra alkalmazni a halálbüntetés különböző formáit. Ezek utóbb a dominatus alatt újra elhatalmasodtak.