A római jog a bűncselekmények két alapvető fajtáját különböztette meg: a delictumokat és a crimeneket. Delictumoknak a magánüldözés, crimeneknek pedig a közüldözés alá eső bűncselekményeket nevezték. Az előbbi kategóriába tartozókat általában nem érezték olyan súlyúnak, hogy megbüntetésük kötelező kell legyen, és ezek a bűncselekmények a közösséget rendszerint nem is sértették, éppen ezért a delictumok elkövetőinek felelősségre vonására csak akkor került sor, ha ezt maga a sértett (esetleg a bűncselekménnyel valamely egyéb módon érintett) kifejezetten kívánta. Ekkor ugyanúgy meghatározott keresetet kellett beadnia, mintha valamilyen magánjogi jellegű követelése lett volna, emiatt viszont a delictumok és az azok folytán keletkezett jogviszonyok nemigen különböztek a magánjogi jogviszonyoktól.
Ha viszont a jogellenes cselekmény olyan súlyú volt, hogy az elkövető megbüntetését a közérdek („utilitas publica”)Védelme érdekében nem lehetett a sértett vagy az egyéb érdekeltek (például az emberölés áldozatának hozzátartozói) akaratától függővé tenni, esetleg a sérelem nem is konkrét személy, hanem a közösség egésze ellen irányult („crimina”), akkor az állam az üldözést és a szankcionálást maga vette kézbe. E két kategória a királyságtól kezdve egészen a dominatus legvégéig létezett, csak az e kategóriákba tartozó konkrét bűncselekmények köre változott korszakról korszakra.

Az archaikus korban a crimenek és a delictumok megkülönböztetése még viszonylagos volt, és a büntetés is őrizte még szakrális jellegét. Például a XII táblás törvény szerint a veteményesek megrontóit (akik éjszaka más veteményesét learatják vagy feldúlják), illetve a feleségét eladó férjet Ceres istennőnek („suspensum Cereri necari „), a telkek határának jelölésére hivatott határkövet, a szentnek tartott „ terminust” elmozdító személyt pedig Terminus istennek kellett feláldozni.
A „feláldozás” módja az akasztás volt, melyet a XII táblás törvény „arbori suspendere” („fára felfüggesztés”) néven említ, később azonban egyszerűen csak „furcának” („villás büntetésnek”) hívták a rómaiak.

A vallást sértő egyéb bűncselekményeket ekkor még rendszerint ugyancsak halállal büntették: idetartozott például a sacrilegium (a szent dolgok [„res sacra „] meggyalázása /ellopása, megrongálásal), a. „malum carmen incantare” („gonosz varázsének ráolvasása”), a „fruges excantare” (más termésének ártó varázsénekkel való megrontása) és az is, ha a Vesta-szűz szüzességi fogadalmát megszegi. Ez utóbbit olyan súlyos bűnnek tartották, hogy a Vesta-szüzet a Vicus Sceleratuson egy föld alatti üregbe tették, adták neki egy kenyeret, egy korsó vizet és egy korsó olajat, majd elföldélték. Nyilvánvaló, hogy a szerencsétlen, miután vize elfogyott, pár napon belül szomjan halt. Mellesleg pedig ezután azt a férfit is, aki a szüzességét elvette, kivégezték.

Már ekkor halállal büntették a szándékos emberölés („parricidium”) elkövetőjét, ha azonban valaki csak gondatlanságból vagy véletlenül oltotta ki egy másik ember életét (e kettő között a római jog ezen szakaszában még nem tettek különbséget), akkor még kártérítést sem kellett fizetnie. Ennek oka az volt, hogy a rómaiak szerint egy ember élete nem fejezhető ki pénzben, ezért a más halálát nem szándékosan okozó személlyel szembeni következmény legfeljebb annyi volt, hogy egy állatot kellett áldoznia az isteneknek.
Különösen súlyos bűncselekménynek minősült viszont a rokongyilkosság (egyes források csak ezt tekintik „igazi” parricidiumnak), melynek a büntetése az ún. „zsákbavarrás” („culleus”, „poena cullei”) volt. Ezt úgy hajtották végre, hogy a bűnöst egy marhabőr zsákba tették, egy kakas, egy kígyó, egy kutya és egy majom mellé, a zsák száját összekötözték, majd a zsákot, benne a bűnössel, a Tiberisbe vetették.

Ugyancsak halálbüntetés járt annak is, aki a hazáját árulta el. A perduellio („hazaárulás”) körébe tartozott a XII táblás törvény szerint az ellenség felbujtása Róma megtámadására, illetve római polgár kiszolgáltatása az ellenségnek, ám valószínű, hogy e bűncselekmény alkalmazási köre egyéb cselekedetekre is kiterjedt. A hazaárulót egy fához kötözték, és ott halálra ütlegelték. Ezenkívül már a római jogban is léteztek katonai bűncselekmények (természetesén ekkor még nem így nevezték őket), amelyek hasonlóak voltak a hazaáruláshoz, ám csak katonák követhették el ezeket. E bűncselekményéket összefoglaló; néven proditiónak nevezték, és idetartozott például a katonai szolgálatban tanúsított engedetlenség. A proditio büntetése bárddal való lefejezés volt:
Az archaikus római jog a többi ókori jogrendszerhez hasonlóan ismerte és alkalmazta a fólió elvét (ius talionis). Ez a halálbüntetés esetében (aparricidiumon kívül) a szándékos gyújtogatás büntetése során volt megfigyelhető, ennek a büntetése ugyanis a tűzhalál („viv / crematio „ „élve elégetés”) volt. Szokták ezt „máglyahalálként” is emlegetni, ez azonban azért nem pontos, mert a gyújtogatót lehetőség szerint abba a tűzbe kellett vetni, amit ő maga gyújtott, és csak ha ez már kialudt, akkor kellett új tüzet rakni, és jobb híján abban elégetni a gyújtogatót.

Ismerte a királyság-kori Róma joga a Taipeii-szikláról való letaszítást („praecipitatio e saxo”) is. Ezzel sújtották a hamis tanút, a hamis bírót és a tolvaj rabszolgát. E büntetés közösségi jellegű szankció volt (egyfajta „népítélet”), melyet a közösség egésze maga hajtott végre.
Formailag nem minősült halálbüntetésnek, de gyakorlatilag azzal volt egyenértékű a közösségből való kitaszítás, az ún. „sacer esto” ugyanis akit „homo sacernek” nyilvánítottak, azt bárki bárhol megölhette, ha pedig elhagyta Rómát, védtelenné vált, ami gyakorlatilag ugyanilyen következménnyel járhatott.
De ha életben is maradt, nagyon gyakran elfogták és eladták rabszolgának, és senki sem védte meg, mivel nem volt közössége, ahova tartozott volna. A sacer esto egy későbbi fajtája az „aquae et igni interdictio” volt, mely tulajdonképpen feltételes halálbüntetést jelentett. Ebben az esetben ugyanis a halálra ítéltnek megengedték ugyan, hogy elhagyja Rómát, ám ha ezt nem tette meg időben, vagy ha visszatért és elfogták, a halálbüntetést végrehajtották rajta.

Végül a halálbüntetés körében kell megemlíteni az archaikus korban egyedüli azon deliciumot, melynek elkövetője kilétének felderítése után számíthatott a halálra: ez pedig a lopás (furtum). Elvileg a sacer estóhoz és az aquae et igni interdictióhoz hasonlóan ez sem tartozik a halálbüntetés körébe, mégis célszerű itt megemlítenünk.
Az éjszaka tetten ért (vagy a nappal tetten ért, de fegyverrel védekező) tolvajt ugyanis bárki szabadon megölhette, tehát a jog által felhatalmazottan annak halálát okozhatta. Ez tulajdonképpen a magánbosszúnak a jog által is szentesített formája, amely ebben az időben még egyébként is minden tiltástól függetlenül általánosan elterjedt gyakorlatnak számított, ám jelentősége fokról fokra csökkent, míg végül teljesen eltűnt.
Érdekesség azonban, hogy a nappal tetten ért (és fegyverrel nem védekező) tolvajt már nem volt szabad megölni, azt a bíróság elé kellett állítani; ebben az esetben a büntetés megkorbácsolás és esetleg rabszolgaságba taszítás volt. A tetten nem ért tolvaj pedig mindössze az ellopott dolog kétszeresét (duplum) volt köteles megfizetni. Ez alól egyetlen kivétel volt: a rabszolga; ha ugyanis egy rabszolga követett el lopást, le kellett őt vetni a Tarpeii-szikláról.

Az archaikus korban kezdetben a büntetőbíráskodás joga a király (rex) kezében volt, ám ezt valószínűleg csak a legritkább esetben gyakorolta személyesen; helyette rendszerint valamely általa felruházott személy vagy szerv járt el. A királyság bukása (I.e. 510) után a büntetőbírói hatalom az imperiummal felruházott magistratusokhoz került, akiknek az ítélete ellen általában fellebbezni lehetett a népgyűléshez, különösen (az i. e. V. század közepétől, vagyis felállításának időpontjától kezdve) a comitia centuriatához. Ennek az időnek a „büntetőjogi” gyakorlatára egyébként általánosan jellemző a halálbüntetés rendes büntetésként (poena ordinaria) való alkalmazása, a büntetések szakrális jellege, a magánbosszú szokásának korlátozott továbbélése és a tó//ó elvének széles körű alkalmazása (nemcsak a halálbüntetés, hanem más büntetések tekintetében is).

A preklasszikus korban (i. e. III. - i. e. I. század) új, a mai bíróságokkal gyakorlatilag mindenben megegyező, „valódi” büntetőbíróságok (questiones perpetuae) alakulnak ki, amelyek fokozatosan átveszik a magistraiusoktól a köz üldözés alá eső bűncselekmények elbírálását. Ezek a halálbüntetést egyre ritkábban alkalmazzák, azáltal hogy lehetőséget adnak az elítélteknek arra, hogy ehelyett a száműzetést (exilium) válasszák.
A keresztre feszítés a rabszolgák és az idegenek büntetésévé válik, megszűnik a zsákba varrás (vízbefojtás), a lefejezés amely egyre inkább a római polgárok kizárólagos büntetése lesz, eszközévé pedig a bárd helyett a kard válik. A kivégzések továbbra is nyilvánosan zajlanak, kivéve akkor, ha az elítélt nő: ebben az esetben ugyanis az állami börtönnek (a carcernek) az őre, a carnifex a börtönben a nyilvánosság kizárásával hajtja végre az ítéletet, mégpedig úgy, hogy egy hurokkal megfojtja őt.

A köztársaság korának végére a halálbüntetés rendkívüli büntetési nemmé (poena extraordinaria) válik, melyet csak a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetőivel szemben szabnak ki. E legsúlyosabb bűncselekmények körébe tartoznak az államellenes bűncselekmények („crimina maiéstatis”), melyek az állam érdekeit sértő vagy veszélyeztető bűncselekményeket jelölték.
A „főbenjáró bűncselekmények” e kategóriája a régi „hazaárulást” váltotta fel, míg a korábban is halállal fenyegetett „parricidium” több önálló bűncselekményi fajtára bomlott. Ezek közül az első az új értelemben felfogott „parricidium„ lett, mely immár nem pusztán az emberölést, hanem csak a rokongyilkosságot, ezen belül is csak meghatározott közeli rokonok meggyilkolását jelentette.
Emellett immár megkülönböztetik a közönséges emberölést (homicidium), a méregkeverést (veneficium) és az orgyilkosságot, vagyis az előre kitervelt, aljas indokból elkövetett szándékos emberölést (crimen inter sicarios).

A halálbüntetés azonban a köztársaság korában még ezekben az esetekben is egyre ritkább lett, míg végül csak különleges esetekben szabhatták ki. Már i. e. 194-ben kimondták a halálbüntetés tilalmát római polgárral szemben (amely természetesen nem vonatkozott az idegenekre és a rabszolgákra), és ezen tilalom alól csak a katonák voltak kivételek (a „crimina maiestatist” is döntően csak katonák követhették el), illetve azok a római civilek, aki a haza biztonsága elleni merényletet követtek el, vagy ilyenben részt vettek.
A halálbüntetés ezután (az előbb említett kivételekkel) gyakorlatilag a rabszolgák és idegenek büntetésévé vált. I. e. 97-ben végleg betiltják az emberáldozatot, Pompeiustól kezdve pedig még a rokongyilkosságot is csak száműzetéssel (aquae ét igni interdictio) büntetik.

A klasszikus kor elején, a principatus korának kezdetén még megmaradnak a régi questio-k (sőt néhány, új questio is létrejön), ám jelentőségük fokozatosan csökken, míg végül a büntető igazságszolgáltatást teljesén át nem veszi a császári bíráskodás (cognitio extra ordinem). Fontos változás, hogy míg a questiok esek a bűnösség kérdésében dönthettek, ám a büntetést nem állapíthatták meg (mivel azt az a privilegium tartalmazta, mely az adott questiót létrehozta, mégpedig szigorú jelleggel, vagyis a bíróknak semmilyen mérlegelési jogot nem adott), addig a cognitiós eljárásban a császári bíróságokat sem anyagi jogi, sem eljárásjogi; szabályok nem kötötték, ezért ezek már nemcsak a bűnösségről, hanem az adott elkövetővel szemben alkalmazandó büntetés fajtájáról és mértékéről is szabadon dönthettek.
Fellebbezni immár nem a népgyűléshez, hanem vagy magához a princepshez, vagy a senatushoz lehetett, amely utóbbi a crimina maiestatis esetében önálló döntési jogkört is kapott. E bűncselekmény egyébként már nem pusztán (vagy nem elsősorban) az állam elleni bűncselekményeket jelentette, hanem egyre inkább magának a császárnak a személye ellen irányuló felségsértést.

A principatus korában halálbüntetést római polgárral szemben csak ritkán alkalmaztak, ha mégis, ennek a formája általában lefejezés (capitis amputatio), esetleg (gyújtogatás esetében) élve elégetés volt. Azonban kivételesen az is előfordult, hogy a halálra ítélt maga választhatta meg a halálnemet, vagy lehetőséget biztosítottak számára arra, hogy a kivégzés helyett öngyilkosságot kövessen el. Ekkor általában vagy az ereit vágta fel, vagy mérget ivott, vágy füsttel bódíttatta el magát, de választhatott más, általa kevésbé fájdalmasnak vagy félelmetes tartott halálnemet is.

A rabszolgák büntetése továbbra is a keresztre feszítés (crucifixio) maradt, amelyet később, a keresztényüldözések idején a keresztényekkel szemben is előszeretettel alkalmaztak; továbbá szintén elsősorban a keresztényeket vetették a cirkuszi játékok során vadállatok elé (damnatio ad bestias). Ez utóbbi büntetésnek hármas funkciója volt: egyrészt a régi római istenekbe vetett hitet megrontó, illetve a császár tényleges teljhatalmát tagadó keresztények fizikái likvidálásának, ezáltal azok számának csökkentésének szándéka; másreszt, ennek következtében a többi római polgár elrettentése attól, hogy maguk is keresztény hitre térjenek; harmadrészt pedig Ingyenes élő „alapanyag” szolgáltatása a cirkuszi játékok számára, kiszolgálva ezzel a vérre és halálra éhes római polgárok alantas igényeit. (Mint a történelemből közismert, á második célt minden erőfeszítés, és kegyetlen vérfürdők sorozatának ellenére sem sikerült elérni.)

A posztklasszikus korban a halálbüntetés újra széles körben alkalmazásra kerül. A principatus végétől, nagyjából a Severusok korától (i. sz. III. század) egyre több és több tényállást fenyegetnek halálbüntetéssel, köztük mind nagyobb számú vagyon elleni, személy elleni vagy vallási bűncselekményt.
Halállal sújtják például az állami javak elsikkasztását és az állami pénzek hűtlen kezelését (peculatus), a sacrilegiumot (amely immár nem a régi római vallás, hanem a kereszténység elleni bűncselekményeket jelöli), az eretnekséget (haeresis),a keresztény hit elhagyását (apostasia), a nőrablást (raptus) stb.
A dominatus korában tehát a halálbüntetés ismét poena ordinariává, rendes büntetési nemmé válik; ezt a szigort pedig alapvetően a iustinianusi kodifikáció sem törte meg, csak valamelyest enyhített rajta.

Mint látható tehát, á halálbüntetés az ókor folyamán (néhány ritka kivételtől elteleintve) mindvégig valamennyi országban, valamennyi birodalomban általánosan alkalmazott büntetési nem volt, mégpedig igen változatos, kegyetlenebbnél „kegyetlenebb végrehajtási módokkal; még a civilizáltságára, műveltségére, humanizmusár ra (sic!) oly büszke és ma is sokszor kimagasló példaképként emlegetett Római Birodalomban is kb. egy tucat, cseppet sem humánus kivégzési mód létezett.

A halálbüntetés a legtöbb ókori jogrendszerben rendes büntetésként (poena ordinaria) nyert alkalmazást, ami azt jelentette, hogy általában nemcsak az életellenes bűncselekményeket, hanem sok más (vagyon elleni, szexuális, vallási és erkölcsi stb.) vétséget is halállal toroltak meg.
Az emberi élet egy olyan korban, amikor az emberek többsége egyébként is viszonylag korán meghalt, nem számított különös értéknek, az uralkodók tehát szabadon „pazarolhatták” azt. Mivel pedig a társadalom, a kultúra (különösen az evilágihoz képest a túlvilági életet középpontba helyező vallási felfogás) és az egészségügyi feltételek ezt követően sem nagyon fejlődtek, a halálbüntetésre vonatkozó középkori és kora újkori jogfelfogás sem változott sokat az ókorihoz képest.
Az igazi eszmei megújulást csupán a felvilágosodás százada, a XVIII. század hozta meg, de a gyakorlat megújulására, a halállal büntetendő cselekmények körének szűkülésére és a kivégzések számának radikális csökkenésére egészen a XX. Század második feléig várni kellett.



Tóth J. Zoltán