Kezdettől könnyebb büntetési nem volt Rómában a vagyoni büntetés. Első alakzata a teljes vagyonelkobzás. Néha az az aquae et igni interdictióval is vele járt; a rabszolgává tétellel mindig. A magánbüntetések vonaláról indult el: valaki szabadságát, családját és vagyonát is elvesztette annak javára, akivel szemben elmulasztotta a kötelezettségét.

Később alkalmazták egyes vagyontárgyakra is, vagy teljes vagyonra is a vagyonnak az elpusztítását, feláldozását. Valószínűleg a legis actio per pignoris capionem is ilyen közzálogolás volt, amikor valakinek egyes vagyontárgyait elvették és (amennyire a forrásainkból kivehető), ezeket aztán megsemmisítették, elpusztították, összetörték; nem tartották meg mint államvagyont. Valami ahhoz hasonló történt itt, mint amikor a bűncselekmény eszközét avagy tárgyát elvonják és megsemmisítik. Egyes tárgyakat, amelyek a bűncselekménnyel összefüggtek, elvettek a vétkestől, vagy a vagyonának egy részét vagy egészét, pl. a házát, leromboltatták. Ezzel főleg a néptribunusokkal szembeni cselekményeknél találkozunk, de alkalmazták más magistratus sérelme esetén is. Ennek is ismerjük későbbi példáit: az ellenségnek a házát lerombolták és a helyét besózták, megtiltván, hogy ott később építkezzék bárki is. Tehát a vagyonnak a megsemmisítése mint egyedi büntetés is szerepelhetett.

Másik fajtája a vagyoni büntetésnek, az ún. multa, a bírság. Tételes és cselekményre kiszabott bírságokat ismert már a XII t. t. is. A csonttörésért 300 és 150, a jogalap nélküli perlésért, iniuria vindicare 500, ill. 50 ast, mint sacramentumot; a fák kivágásáért vagy az egyéb kisebb sérelmekért 25 ast; ezek tételes bírságok. Az ilyen tételes bírság aztán helyt adott a magistratus aestimatiós mérlegelése alapján kimondott bírságnak: 20-2000 asig lehetett a kisebb magistratusoknak bírságolniuk, a nagyobbaknak magasabban is.