Szabadokat és rabszolgákat egyaránt bányamunkára lehetett ítélni, amint ez Gordianus császár egyik leiratából világosan kitűnik:

„metalli supplicium tam ad personas liberas quam etiam ad serviles pertinet condiciones.”

Az alábbiakban látni fogjuk, hogy a szabadok közül elsősorban az alacsonyrendü polgárokat (humiliores) sújtották e büntetéssel, az előkelők (honestiores) bányamunkára ítélését a jogszabályok szigorúan tiltották. Az előkelőket e privilégium valószínűleg már az I. században is megillette: Suetonius Caligula visszaélései között tesz említést arról, hogy a császár sok előkelő rangú férfit bányamunkára ítélt.

A klasszikus kor jogászai a bányamunka-büntetéssel kapcsolatosan főként a városi tanácsosok és a katonák előjogait hangsúlyozták. Ulpianus kiemeli, hogy decuriót semmilyen fajta bányamunkára sem szabad ítélni:

„decuriones in metallum damnari non possunt, nec in opus metalli”.

Ugyanez a szabály vonatkozott a decuriók gyermekeire is, még abban az esetben is, ha csak azután születtek, miután apjuk decurio lett. A katonai büntetések felsorolásakor Modestinus hangsúlyozza, hogy katonákat nem szabad semmiféle bányamunkára ítélni:

„in metallum, aut in opus metalli non dabuntur".

E privilégium Marcianus szerint a veteránokat és azok gyermekeit is megillette.