Ammianus Marcellinus, a kései császárkor legjelentősebb történetírója Róma története című művében számos találkozást ír le követek és a császár között. Az egyik legemlékezetesebb találkozás a kvádok követségének I. Valentinianus elé járulása Kr. u. 375-ben, amelyről így ír Ammianus:

Ezután megérkeztek a quadusok követei; alázatosan békét kértek és bocsánatot a múltban elkövetett tettekért. Hogy ezt akadály nélkül megkaphassák, újoncokat és a Római Birodalom részére hasznos dolgokat ígértek.
A császár úgy határozott, hogy fogadja a követeket, megadja a kért fegyverszünetet, s aztán elbocsátja őket [...] bebocsátották a követeket a tanácsterembe. Amint ott álltak görnyedt háttal, a félelemtől megbénítva és elkábulva, arra a fölszólításra, hogy adják elő jövetelük célját, a szokásos mentegetőzésekkel álltak elő, amiket esküvel is megerősítettek.


Alázatukat hajlott testtartásuk és esküjük is kifejezi, s bár hiába mentegetőztek, „a császár éktelen haragra gerjedt [...] Szemrehányó hangon szidalmazta az egész népet, hogy hálátlanul megfeledkezik a jótéteményekről: Aztán „lecsillapodott, és szelídebb hangon folytatta beszédét, ám ekkor, mintha villám csapott volna belé, elállt a lélegzete és a szava [...] Egyszerre elhagyta az ereje, halálos verejték öntötte el" Emberei azonnal odafutottak hozzá, megragadták, és szobájába vitték, nagy nehezen orvost is kerítettek, de az sem tudott segíteni rajta: „végre kimerült, kékes foltok mutatkoztak rajta, és hosszú haláltusa után kilehelte lelkét... (30, 6.)

Noha Valentinianus szerencsétlen véget ér, végeredményben kérdéses, vajon nem megjátszotta-e a dührohamot, amire egyéb esetekben is van példa, hiszen a diplomáciai érintkezéshez természetszerűleg hozzátartozik á színjáték, az alakoskodás. Különösen igaz ez, ha egymással bizalmatlan, esetleg ellenséges felek találkoznak egymással, akiknek fő célja a másik szándékainak kipuhatolása.
Tulajdonképpen a követségek megjelenése, az alázat vagy a dölyf fölmutatása mind egyfajta végiggondolt koreográfia szerint zajlott, s előfordult, hogy valaki túljátszotta a szerepét. Közéjük tartozhat a korábban említett bithüniai uralkodó is. Livius Polübioszra hivatkozva így ír a senatus és a római követek előtt való szerepléséről:


Polybius beszámolója szerint viszont a király magas méltóságához képest nagyon méltatlanul viselkedett; a római követeket rendszerint kalapban, kopaszra nyírt fejjel szokta fogadni, mondván, hogy ő a római nép szabadosa, s ezért hordja ennek a rendnek az ismertető jeleit. S Rómában is, mikor belépett a Curiába, földre vetette magát, megcsókolta a Curia küszöbét, a senatust az ő megmentő istenségeiként üdvözölte, s olyan beszédet mondott, amely sokkal jobban lealacsonyította őt magát, mint amennyire megtisztelte hallgatóit.
(45, 44.)
(Muraközy Gyula fordítása.)

Prusziasz alázatos magatartása, ami annak is szólt, hogy újabb területeket szeretett volna megkaparintani, visszatetszést keltett némelyekben. Túlzásba hajló tiszteletadása, hogy földre vetette magát és a küszöböt csókolta, mind olyan mozzanatok, amelyek joggal kelthettek viszolygást azokban, akik ismerték a király valódi céljait. Nem kétséges tehát, hogy a római senatus néha igen kínos jeleneteknek is szemtanúja volt.