A római köztársaság legnagyobb hatalmú államszerve, a senatus a királykorban is létezett, s már akkor sem a vének, hanem valószínűleg a patrícius nemzetségfők tanácsa volt. A köztársaság idején a senatus tagjai a volt magistratusok közül kerültek ki. Mivel a magistraturákat kezdetben csak patríciusok tölthették be, sokáig a senatusba is csak ők juthattak be. Később azonban, amikor már a plebejusok is elérhették a különböző magistraturákat, ők is bejutottak a senatusba.

A senatusnak sokáig 300 (Sulla idején 600, Caesar idején 900) tagja volt, akiket a consul, majd (a hagyomány szerint 312-től) a censor élethossziglan nevezett ki. A senatusba eleinte csak a volt consulok és praetorok kerültek be, később azonban az aedilisek, majd a tribunusok, Sulla korától pedig a quaestorok is.
Korábbi rangjuknak megfelelően a senatorokat különböző osztályokba sorolták (censorii, consulares, praetorii stb.). Ennek az volt a jelentősége, hogy a senatorok rangjuk sorrendjében szólalhattak fel, így a magasabb rangúak játszották a senatusi üléseken a vezető szerepet, míg az alacsonyabb rangúak felszólalására – idő hiányában – rendszerint nem is került sor.
A senatus ”elnöke” (princeps senatus) a legidősebb censori rangú senator volt. Ez a cím hatalmi előjogokat ugyan nem biztosított, de a princeps senatus mint első az egyenlők között (primus inter pares) nagy tekintélyt élvezett. Nem véletlen, hogy császárok is felvették a princeps címet (de már a senatus toldat nélkül).

A senatust ius agendi cum senatuval rendelkező főmagistratusok hívták össze. Az üléseket rendszerint a curia Hostiliában tartották a Forum északi részén, de a senatus olykor templomokban is ülésezett. Amikor például Cicero leleplezte Catilina összeesküvését, a senatus Iuppiter Stator templomában ült össze. Érdekes szabály, hogy az ülésről elkéső vagy igazolatlanul távol maradó senatornak pénzbüntetést kellett fizetnie.


A senatus hatáskörébe tartozott

1) az interregnum ellátása: mindkét consul halála vagy más okból való kiesése esetén a senatorok mint interrexek egymást 5 naponként váltva gyakorolták az állami főhatalmat;

2) a népgyűlésen elfogadott törvények szentesítése (az auctoritas patrum megadása), ami később ugyan puszta formalitássá, majd fölöslegessé vált, de a senatus ezután is jogot formált arra, hogy felülbírálja a törvényeket azok alkotmányossága szempontjából, ebben tehát a modern alkotmánybíráskodás csíráját láthatjuk;

3) senatusi határozatokkal (senatus consultum) tanácsok adása a magistratusok, elsősorban a consulok számára, amelyek de iure ugyan nem voltak kötelezőek, ám de facto a törvény tekintélyével rendelkeztek;

4) a külpolitika irányítása, követek küldése és fogadása;

5) a hadügyek irányítása, így például a hadvezérek kiküldése és visszarendelése;

6) az állami pénzügyek ellenőrzése;

7) az igazságszolgáltatás irányítása.



Földi András