Itáliát Kr. e. 90-ig két területre osztották, a szűkebben vett római államterületre (ager populi Romani) és a szövetségesek (socii populi Romani), köztük a latinok területeire. Az ager populi Romani a szoros értelemben vett római államterület, amelynek lakói vagy teljes jogú polgárok (cives optimo iure), vagy úgynevezett félpolgárok (cives sine suffragio), a politikai jogok élvezete nélkül. Közjogi szempontból az ager Romanus Róma városállami jellegén nem változtatott.
A városállam határait most már az ager Romanus mindenkori határai jelentik, az ezen belülre került hajdani önálló városállamok állami létük megszűntével közjogi tekintetben Róma puszta külterületeivé váltak, amelyeket Rómából annak rendes magistratusai kormányoztak. Az ager Romanuson belül kétféle területi igazgatási egység volt megkülönböztethető: a római polgárjogúak városai (municipia civium Romanorum) és az újonnan létrehozott római telepesek városai (coloniae civium Romanorum).

A municipia civium Romanorum a megszűnt városállamok helyébe létrejött, helyi ügyekben önigazgatással rendelkező városok voltak, amelyek lakói az önállóság elvesztésével egyidejűleg a római polgárjogot is megszerezték. A polgárjog kezdetben, elsősorban a 338-ban feloszlatott latin szövetség városai esetében teljes körű (civitas optimo iure), a későbbiek során felvetteknél csupán szavazati jog nélküli polgárjog (civitas sine suffragio) volt. A municipiumok felett a felügyeletet és a jogszolgáltatást a praetor urbanus kirendelt képviselői, a praefecti iure dicundo gyakorolták.
A római polgárok coloniái (coloniae civium Romanorum) gazdasági és katonai támaszpontok voltak. Az ager Romanus területén kívül, az elfoglalt városok átszervezésével jöttek létre, földjük része volt a római államterületnek, lakói teljes körű polgárjoggal bírtak, ha Rómában tartózkodtak, részt vehettek a népgyűlésen, a rendes katonai szolgálat alól felmentették őket, és korlátozott önkormányzattal is rendelkeztek.

A többi itáliai szövetséges (socii populi Romani) megtartotta állami önállóságát, saját igazgatását és jogrendszerét, valamint polgárainak ehhez igazodó jogképességét. Rómához fűződő kapcsolatukat a vele kötött szerződés (foedus) határozta meg, amelynek tartalma az egyes esetekben eltérő lehetett. Valamennyinél közös volt azonban az, hogy a Rómával szerződéses viszonyba lépő félnek mindenkor megtiltotta a szerződéskötést másokkal, továbbá kötelezte őket arra, hogy amennyiben azt Róma kívánja saját költségükre meghatározott katonai alakulatot állítsanak ki.
Közéjük tartoztak a latin jogúak. A latin jog eredete arra a városszövetségre (nomen Latinum) nyúlik vissza, amelyet Róma nyolc latin városállammal kötött (foedus Cassianum, Kr. e. 493). Ebben egymás jogát egyenrangúnak ismerték el, önállóságuk fenntartása mellett. A szövetségesek közt kitört háborúban (Kr. e. 340-338) győztes Róma e városok többségét egyszerűen beolvasztotta a római államterületbe, néhányuknak azonban meghagyta városállami önállóságukat, és a római jogtól független saját jogrendszerüket. Ezek a latin jogú városok (municipia Latina), amelyeket Róma most már szövetségesként kezelt, polgáraik számára megadva bevándorlás esetén a teljes római polgárjogot.

Itália közjogi szervezete a következő két évszázadban változatlan maradt, de Róma és szövetségesei között feszültségek alakultak ki. A szövetségesek egyrészt követelték részesedésüket a segítségükkel elfoglalt területekből, másrészt azt, hogy a római polgárokkal egyenjogúak lehessenek, és befolyást gyakorolhassanak a római politikára. Követelésüket, amelyet előbb a rómaiak elutasítottak, végül egy rendkívül pusztító háború, a szövetségesek háborúja (bellum sociale, Kr. e. 91-89) nyomán kénytelenek voltak teljesíteni.

A háborút követően elfogadott törvény, a lex Iulia de civitate (Kr. e. 90) Itália összes szabad lakosának megadta a teljes polgárjogot, bár szavazati jogukat csupán néhány tribusban gyakorolhatták. Később a Caesar kezdeményezte törvény, a lex Iulia de municipiis (Kr. e. 45) egységes szervezetet adott az itáliai városoknak, amely Róma igazgatásának mintájára épült ki. Az itáliai városok élén a consuloknak megfelelő duoviri iure dicundo álltak, irányításuk alatt a duoviri aedilesszel.
A városi tanács (ordo decurionum) a senatussal, a comitia curiata a római népgyűlésekkel vethető össze. A törvénykezést a további törvények újólag szabályozták. Csekélyebb súlyú magánjogi perekben a városi magistratusok, a nagyobbakban a praetor urbanus képviseletében a praefecti iure dicundo ítélkeztek.