A Mediterráneumban végbemenő hódítások eredményeképpen Rómához került területeket nem lehetett Rómából igazgatni, így ott elkerülhetetlenné vált egy római helytartó állandó jelenléte. A Római Köztársaság idején a Rómához kerülő területeket provincia elnevezésű helytartói körzetekbe szervezték, és élükre hivatalban lévő rendes magistratusokat (consulokat, praetorokat) állítottak. Amikor a magistratusok kis létszámuk miatt már nem voltak elegendők, először a helytartók hivatali idejének meghosszabbításához (prorogatio imperii) folyamodtak, majd a későbbiekben (különösen Kr. e. 81, Sulla diktatúrája óta) pedig főmagistratusokat bíztak meg azzal, hogy hivatali évük letelte után a hivatalban lévő „consul, illetve praetor helyett” (pro consule, pro praetore) egy provinciát kormányozzanak.

A provinciák részére a szervezéssel megbízottak, vagyis a területet elfoglaló hadvezér és a senatus által kiküldött (szokásosan tíztagú) bizottság rendtartást adott ki (ezt nevezték lex provinciae-nek). A tartományi igazgatás megszervezésénél csak a római uralom szempontjából legfontosabb kérdéseket szabályozták. A helytartó és a munkáját segítő kis létszámú törzs feladatkörébe csupán a római fennhatóság megőrzése és katonai biztosítása, a tartományban tartózkodó rómaiak és szövetségeseik védelme és jogvitáiknak elbírálása tartozott.
Már a kivetett adók és a földhaszonbér (tributum, stipendium) behajtására sem állítottak fel külön apparátust, hanem ezt társaságokba (societates publicanorum) tömörült római pénzemberekre bízták, akik ebből érthetően nagy nyereségre tettek szert. A helyi igazgatást és a tartományi lakosok közti jogszolgáltatást a helyi szervekre hagyták, autonómiájuk azonban, mivel nem szerződésen alapult, bármikor visszavonható volt.