A senatus tagjainak száma a köztársaság utolsó századáig 300 fő volt. Tagjait eleinte a consulok nevezték ki élethossziglan, a lex Ovinia (Kr. e. 312) azonban a censorok hatáskörébe utalta a senatusi névjegyzék összeállítását (lectio senatus). A kinevezés ettől az időszaktól kezdődően a lustrum tartamára (öt évre) szólt. Azokat, akik már tagok voltak, csak súlyos okból mellőzhették, így gyakorlatilag az egyszer felvettek továbbra is a senatus tagjai maradtak életük végéig. Az idők során elvként az a gyakorlat alakult ki. hogy a cursus honorum körébe tartozó magistratus senator lett, őket csak súlyos okból mellőzhették a censorok.

A senatus összehívására az imperiummal rendelkező rendes magistratusok (vagyis a consul és a praetor, a köztársaság vége fele a tribunus plebis) voltak jogosultak. Az ülésen részt vehettek és felszólalhattak a hivatalban lévő magistratusok is. de nem szavazhattak. Az elnöklő magistratus a tagokat a betöltött tisztség alapján meghatározott rangsor szerint szólította fel az indítvány felőli véleménynyilvánításra. Elsőként nyilvánított véleményt a princeps senatus, a censori tisztséget viseltek közül a legidősebb senator mint a senatus legtekintélyesebb tagja. Bár szavazhattak, de fel nem szólalhattak azok, akik korábban legalább aedilis curulisi tisztséget nem viseltek (pedarii). Az indítványokról a szavazás oly módon történt, hogy az egyik vélemény hívei az egyik oldalon, az ellenvélemény képviselői a helyiség (a Curia épületében) másik oldalán csoportosultak, tehát helyváltoztatással jelezték véleményüket.

A senatus határozata a senatus consultum (SC), nevéből kitűnően is puszta tanács, amely államjogi szempontból kötelező erővel nem bírt, így a magistratust nem is kötelezte. A gyakorlatban a magistratusok mégis minden fontosabb ügyet a senatus elé vittek, hogy saját intézkedéseik súlyát növeljék a senatus támogatásának elnyerésével, de egyúttal saját politikai felelősségük csökkentése céljából is.