A köztársaság létrejöttével az állami főhatalom (imperium) a két consulra szállt, akik közül az egyiknek Kr. e. 367-től kezdve plebeiusnak kellett lennie. Az imperium legáltalánosabb és legfőbb tartalma a hadsereg feletti parancsnokiás (imperium militiae) mellett amelyből voltaképpen maga az elnevezés is ered a polgári végrehajtó hatalom (imperium domi) volt. Míg az imperium domi tekintetében az annuitás teljes mértékben érvényesült, az imperium militiae egy évnél is tovább tarthatott (addig, amíg a légiók feletti parancsnokságot az utód átvette, illetve népgyűlési határozattal akár a hadjárat befejezéséig is meghosszabbítható volt).

Az imperium birtokosa azokkal szemben, akik parancsainak ellenszegülnek, rendészeti fenyítő hatalommal (ius coercitionis) bírt. A consul coercitiós hatalmával szemben kezdetben a néptribunus élhetett vétójogával (Kr. e. 449, leges Valeriae Horatiae), majd később a lex Valeria óta (Kr. e. 300) az érintett a népgyűléshez fellebbezhetett (provocatio ad populum). A népgyűlés összehívására (íus agendi cum populo) csak az imperiumbirtokos magistratus volt jogosult.
A népgyűlésen törvény-, illetve választási javaslatokat és előterjesztéseket is csak ilyen magistratus tehetett. Emellett Rómában a senatus összehívására és a megtárgyalandó kérdések senatus elé vitelére (ius referendi ad senatum) is csak az imperiummal rendelkező magistratust hatalmazták fel. Eredetileg a konzulok impériuma körébe tartozott a iurisdictio, azaz a büntető és polgári igazságszolgáltatás a maga egészében. A peres jogszolgáltatás Kr. e. 367-től azonban (iurisdictio contentiosa) a praetor hatáskörébe került, a consuloknál csupán a peren kívüli (iurisdictio voluntaria) maradt.
Az imperium párhuzamos gyakorlása a consultársak részéről az államirányítás élén nemkívánatos zavarokhoz is vezethetett volna, ezért az a gyakorlat alakult ki, hogy bizonyos ügyekben eleve együtt jártak el (például a népgyűlés vagy a senatus felé), vagy megegyezés (esetleg sorshúzás) alapján egyes ügyköröket maguk közt megosztottak, vagy (többnyire havi) turnusokban váltották egymást az államvezetésben. 

A leges Liciniae Sextiae (Kr. e. 367) a konzulokat kizárólagosan megillető állami főhatalomból a jogszolgáltató hatalmat (iurisdictio) kivették, és azt egy másik imperiumot gyakorló főmagistratusra, a praetorra ruházták. A iurisdictio a polgári igazságszolgáltatás főhatalmát jelentette, amelynek alapján az azt gyakorló magisztrátus a jogvitában álló felek meghallgatása után decretumában döntött arról, hogy az ügy egyáltalán bírói útra tartozik-e. és ha igen, melyek azok a jogszabályok, amelyeket az ügy elbírálására kijelölt bíró alkalmazni volt köteles.
A praetort is a consulok elnökletével összehívott comitia centuriata választotta. A praetor a consulok (imperium maius) hivatalnoktársa volt, de ő csupán kisebb hivatali hatalommal, imperium mínusszal bírt. Ezért nem tiltakozhatott a consul intézkedése ellen, de a consul intercessiója megakadályozhatta a praetor intézkedését. A praetor ugyanis az őt kizárólagosan megillető iurisdictio mellett távollétük vagy akadályoztatásuk esetén bármely államügyben helyettesíthette a consulokat. Ezért ők a várost tíz napnál hosszabb időre nem hagyhatták el. Az addigi egy helyett Kr. e. 242 óta két praetort választottak, megosztva köztük a hatáskört. Közülük az egyik mint praetor urbanus a római polgárok közti peres ügyekben gyakorolta továbbra is a jogszolgáltatást, a másik pedig mint praetor peregrinus a polgárok és idegenek közti, illetve az idegenek egymás közti pereiben szabta meg a követendő eljárást. Számuk a későbbi köztársaság idején fokozatosan emelkedett, előbb Kr. e. 227-ben, majd Kr. e. 197-ben hatra.

A Kr. e. 367. évi alkotmányreform hozta létre az aedilis curulis tisztséget. Az intézmény létrehozásakor mintaként a plebeiusok által elsőként Kr. e. 493-ban választott aedilis plebis hivatala szolgált. Az aedilis plebisek (kettő) a tribunus plebisek segédjei voltak. Így Kr. e. 367 óta melléjük két további hivataltársat választottak, akik már állami magistratusként, a patríciusok és plebeiusok soraiból egyaránt megválaszthatok voltak. Ezek az aedilis curulisok vásárrendészeti jogkörükből kifolyólag iurisdictiót kaptak a vásári jogviták elbírálására. Megillette őket a magas rangú római hivatalnokok hivatalos ülőalkalmatossága, a sella curulis.
A városi rendészeti feladatok (cura urbis) ellátása körében bírságot (multa) szabhattak ki, illetve a bíróságok előtt vádat emelhettek, felügyelték a fürdők, közkutak, vízvezetékek, utcák, középületek tisztaságát és karbantartását. Emellett felügyelték a város gabonaellátását (cura annonae), és ebben a jogkörükben a szállítást és a gabonaosztást is megszervezték. Politikai tekintélyüket elsősorban annak a feladatkörüknek köszönhették, amely alapján ők gondoskodtak a tavaszi és őszi állami ünnepségek megrendezéséről (cura ludorum).

A cursus honorumban a legalacsonyabb tisztség Kr. e. 447 óta a quaestor tisztsége volt (a quaerere szó inkább utal a jogi vizsgálatra, mint a pénzügyi felügyeletre). Feladataik közé az államkincstár (aerarium) és a levéltár (tabularium) felügyelete tartozott. Hamarosan (Kr. e. 421-től) újabb két quaestort választottak a plebs óhajára a hadipénztár felügyelete céljából. Számuk hamarosan nyolcra bővült, az újonnan megválasztottak az egyes itáliai városok, majd a provinciák pénzügyi igazgatásában tevékenykedtek.
A quaestorok imperiummal nem, csak potestasszal bírtak, és ennél fogva városi quaestorok őrizték a kincstárat, és engedélyezték a kiadásokat. Ugyanezt a feladatot látták el a consul kísérőjeként a hadjáratok során, illetve az itáliai városokban a beszedett adók és a besorozottak Rómába szállítását is biztosították. A kisebb magistratusok (aedilisek, quaestorok) nem a konzuli hatalomból váltak ki, hanem eleve a főmagistratusok terheinek csökkentése céljából jöttek létre. Őket a comitia tributa, illetve a concilium plebis választotta. 

A censori tisztség Kr. e. 443-ban vált le a consuli hivatalról. Bár rendes magistratum volt, hivatala nem tartozott a cursus honorum körébe. A censori tisztséget csak consul-viseltek (consulares) tölthették be, így a censura mintegy a politikusi életpálya megkoronázásának számított. A censoring nem állandóan betöltött tisztség volt, mert a censorokat ötévente választotta a comitia centuriata az esedékes census lefolytatására. A vagyoni osztályokba való sorolásra (lustrum) rendelkezésre álló 18 hónap elteltével hivatali idejük lejárt, a hátralévő időben egyéb feladataikat a consulok látták el.
A kollegialitás elve itt fokozottabban jelentkezett, mert a census és az erkölcsfelügyelet területén együttesen kellett eljárniuk. Ezért egyikük halála esetén a másiknak nyomban le kellett mondania. Ténykedésük ellen az imperiummal rendelkező magistratusoknak egyáltalán nem volt intercessio joga, a census tekintetében pedig a néptribunusnak sem. Feladataik között a legfontosabb a census elkészítése volt, amely nem volt más, mint a polgárok kerületekbe (tribusok) rendezett listájának meghatározása abból a célból, hogy vagyonuk szerint felbecsülve őket (17 éves koruktól kezdődően) a centuriális rend különböző vagyoni osztályaiba sorolják.
A lista egyébként katonai nyilvántartásként és az adókivetés alapjául is szolgált. Emiatt minden családfő, illetve önjogú polgár köteles volt a Mars-mezőn végbemenő censuson megjelenni, magáról és családjáról, clienseiről és rabszolgáiról, fontosabb vagyontárgyairól, köztük fegyvereiről (res censui censendo) pontos tájékoztatást adni. A census alól magát kivonó személyt (incensus) büntetésként rabszolgává tették. A census alkalmából nem csupán a jogállapotot és a vagyoni helyzetet, hanem az előző census óta eltelt időszak (lustrum) alatt tanúsított magatartást is figyelembe vették. Ezzel kapcsolatban alakult ki a censorok erkölcsfelügyeleti működése (cura morum, regimen morum).

A társadalomban ősi erkölcsi szabályként (mores maiorum) elfogadott normák ellen vétőket a censorok megrótták. amit a polgárok jegyzékében is feltüntettek, és ez a polgári becsület csorbulását (infamiát) eredményezte. Súlyosabb esetekben az erkölcsi kifogás alá esőket hátrányosabb tribusba tették át (tribu movere), vagy a szavazati joguktól megfosztottak (aerarii) közé sorolták. Később a censori bíráskodás alá tartozott a családi hatalommal és a tulajdonnal való visszaélés is. A censori büntetések mindig egy lustrumra szóltak. A lectio senatust, vagyis a senatusba való kinevezés jogát, amely eredetileg a consulokat illette, a lex Ovinia (Kr. e. 312) ruházta a censorokra. Ezzel lehetőséget kaptak arra is, hogy erkölcsfelügyeleti joguknál fogva a tisztségükre méltatlannak bizonyult senatorokat a testületből kizárhassák (senatu movere).
A censorok fontos feladata volt az állami költségvetés kezelése is. A római pénzügyi igazgatás sajátossága az volt, hogy az állami járandóságokat nem közvetlenül szedték be. hanem az adók, vámok, állami bányák és közföldek bérének behajtását magánvállalkozóknak adták ki, és ezeket a szerződéseket a censorok kötötték. Ezzel a módszerrel költséges igazgatási apparátust takarítottak meg, de ez a rendszer számos visszaéléshez is vezetett. Emellett még a középítkezéseket és közmunkákat (ultro tributa) is kiadhatták magánszemélyeknek az előírt liciteljárás lefolytatása után.
Az állam létét fenyegető külső vagy belső szükséghelyzetben a legfőbb polgári és katonai hatalmat, n summum imperiumot egyetlen magistratusra, a dictatorra (más néven magister populira) ruházták. A dictatort a consulok egyike nevezte ki a senatus egyetértésével, a népgyűlés megkérdezése nélkül, akár hivataltársa tiltakozása ellenére is. Hivatali ideje hat hónapra szólt, de lejárt a kinevező consul hivatali idejének leteltével is. Működése alatt a consulok impériuma nyugodott, intézkedései ellen intercessióra vagy provocatio adpopulumra nem volt lehetőség. A dictator hatalma bár rendkívüli, de alkotmányos hatalom volt, ennek ellenére Róma története során számos olyan személyiség akadt, akik hatalmuk alkotmányellenességét leplezve nevezték magukat dictatornak.

Az interrex mint rendkívüli magistratus a két magistratusválasztás közti imperium nélküli időszakot töltötte ki. Hatásköre a királyság óta változatlan volt. Ha nem volt állami főhatalmat gyakorló magistratus, és az auspicium láncolata megszakadt, az auspicatio joga visszatért a senatus patricius tagjainak (patres) kebelébe. Az interrex kinevezésének jogát a patríciusok soha nem engedték át plebeius származású senatoroknak (auspicia ad patres redeunt). A patres a körforgás elve alapján ötnaponként interrexet választottak tagjaik közül, aki a mindennapos államügyeket intézte, és impériumánál és auspiciumánál fogva vagy megszervezte a consulok megválasztását (ha ez lehetséges volt), vagy dictatort nevezett ki.

A cursus honorumon kívüli, a quaestorokénál is kisebb jelentőségű tisztviselők voltak a vigintisexviri gyűjtőnéven emlegetett tisztviselők (számuk 26 volt, innen kapták az elnevezésüket), akiket a consul vagy a praetor vezetésével összegyűlő comitia tributa választott meg.