Az állami főhatalom patríciusok általi kizárólagos gyakorlása hamarosan a plebs tiltakozásához vezetett. A hatalmon kívül rekedtek a magistratusoknak való engedelmességet megtagadták, és felfegyverkezve a város falain kívülre vonultak (secessio in Montem Sacrum, Kr. e. 494). A patriciusi állam kénytelen volt elfogadni, hogy a plebs a nép-gyűlések mintájára, politikai akaratának kinyilvánítása céljából külön gyűléseket, concilium plebist hívjon össze, továbbá, hogy érdekeik védelmére évente két tribunusplebist válasszon.
A tribunus plebisek legfontosabb jogosítványa a plebshez tartozók részére a magistratusi túlkapások elleni segítségnyújtás (ius auxilii) volt. A külön rendi szervek elismertetése, és ezzel az államon belül úgyszólván külön államnak a létrejötte után a plebs két irányban vívta patríciusok elleni harcát a Kr. e. 5-4. században. Fokozatosan elérte, hogy a magistraturák és a fontos papi tisztségek megnyíljanak a plebeiusok előtt. Így Kr. e. 409 körül a quaestoré, Kr. e. 367-ben a consulé, majd a többi magistratusé. végül a lex Ogulnia (Kr. e. 300) által a pontifexek és az augurok (jóspapok) tisztsége nyílt meg számukra. Ezzel szabaddá vált a magistraturát viselt plebeiusok előtt az út a senatusba.

A folyamatot a lex Hortensia (Kr. e. 287) zárta le azzal, hogy a plebiscitumok hatályát kiterjesztette az egész népre, ezáltal egyszersmind a concilium plebis összehívására egyedül jogosult tribunus plebist is a rendes magistratusok sorába emelte. A néptribunusok száma eredetileg kettő volt, majd tízre emelkedett, és ez maradt a végső létszám a köztársaság végéig. Eredeti funkciójuk a plebs tagjainak való segítségnyújtás volt a ma-gistratusok önkénye ellen. Ezt a célkitűzést erősítette az a szabály is. hogy a tribunus ellem bármely támadást halállal büntettek, ami a plebeius magistratus személyének sérthetetlenséget (sacrosanctitas) biztosított.
A patricius-plebeius harcok után a tribunusok állami magistratusokká váltak, beépültek a cursus honorumba, de hatalmi pozíciójuk különleges maradt. Továbbra is a concilium plebis választotta őket, amelyet egyedül a néptribunus hívhatott össze (ius agendi cum plebe). Ezen túl a tribunus plebisek még általános vétójogot is kaptak valamennyi magisztrátus hivatali intézkedésével szemben (a dictatorét kivéve). 
Ők emelhettek vádat a népgyűlés előtt a volt magistratusok ellen hivatali visszaéléseik miatt, továbbá az államellenes bűncselekmények elkövetői ellen is. Részt vehettek a senatus ülésein, később azt össze is hívhatták (ius agendi cum patribus), a Kr. e. 2. század végétől hivatali évük leteltével a senatus tagjai lettek. Hatalmukat a senatus főként azzal tudta ellensúlyozni, hogy a tribunusok egymással szembeni ius intercedendijét akadályozta meg törekvéseik érvényesülését.