A királyság visszaállítását új elvek alkalmazásával igyekeztek megakadályozni. Az egyik ilyen az úgynevezett annuitás elve volt, amely azt jelentette, hogy a magistratusok hi-vatali idejét egy évben állapították meg. A másik a kollegialitás elve volt, amelynek értelmében a magistratusok az imperiumot osztatlanul birtokolták, azaz mindegyiküket megillette a főhatalom egésze. A konkrét ügyekben nem kellett együttesen fellépniük, de bármelyikük intézkedése ellen a hivataltársnak tiltakozási joga (ius intercedendi vagy intercessionis) volt.
A magistratus-szá válás a római polgár számára díjazás nélkül ellátandó tisztség (honos) volt, sőt bizonyos közkiadásokat magánvagyonából kellett fedeznie.
A magistratum nem kívánt semmiféle szakképzettséget, illetve a gyakorlatban meg-szerezhető szakismeretet, ezért az ebből eredő hiányosságokat a tisztségviselő tetszése szerint kiválasztott szakértőkből álló testület (consilium) felállításával pótolták. 

A köztársasági magistratusnak rendelkezésre állt a hivatali segédszemélyzet (apparitores), amely csupán a magistratus parancsainak végrehajtására szolgált. A magistratusokat megillető hivatali hatalom, vagyis a potestas a hivataltársak (collegae) egy más közti viszonylatában egyenlő, a többi magistratus hatalmához képest szűkebb vagy szélesebb körű (minor vagy maior potestas) lehetett. Az egyenlőség azt jelentette, hogy a hivatal-társak mindegyikét megillette a tisztével járó potestas teljessége, azt tehát egyedül is gyakorolhatta. de egyúttal korlátozva volt a collegája azonos tartalmú hatalma által. Ennek következtében az egyik magistratus még végre nem hajtott intézkedése, döntése ellen az egyet nem értő társat tiltakozási jog (ius intercedendi) illette meg.

A magistraturák betöltésének előfeltételeit a későbbiekben törvények is szabályozták annak biztosítására, hogy az egyes tisztségeket csak kellő tapasztalattal rendelkező személyek tölthessék be. így a lex Villia annalis (Kr. e. 180) meghatározta a tisztségek betöltésének sorrendjét (cursus honorum), és az ehhez megkívánt minimális életkort. Előírták továbbá azt is, hogy az egyes tisztségek viselése között legalább két évnek kell eltelnie. A fenti elvek figyelembevételével kialakult sorrend a következő volt: quaestor (30 év), aedilis vagy tribunus plebis (37 év), praetor (40 év), consul (43 év). Censort és dictatort csak konzul-viselt személyek közül lehetett választani, illetve kinevezni.