Fergus Millar szerint a hagyományos történeti terminus technicusok nem alkalmasak a köztársaságkori római államrend leírására, annak valós tartalmát leginkább csak a mai demokrácia kifejezésünk képes kifejezni.
Millar szerint a senatus döntéshozatalának demokratikus faktorait mindeddig lebecsülte a kutatás, ezzel elferdítette a késői köztársaságkorról való tudásunkat. A német tudósok azonban ellentámadásba lendültek és North szerint Millar még nem nyerte meg a csatát demokráciaügyben. Négy kérdés körül forog a vita: (1) a publicitás: hogyan váltak az ügyek ismertté? (2) az iniciatíva: ki kontrollálta az agendát? (3) politikai vita; (4) az alkotmány versus politikai praxis.

(1) A törvények és határozatok publikálva voltak, így a döntéshozatalban érintett valamennyi szerv elérhette és felhasználhatta azokat. A közrebocsájtott szövegeken vitatkoztak is: pl. Cicero beszédéről a contióban, i. e. 63-ban. A contio egyébként valamennyi polgár számára nyitott volt.
(2) A római rendszer minden politikai kezdeményezést az arisztokrácia kezében összpontosított. A tisztségekre csak gazdag családokból választottak, csak a magistratusoknak volt hatalmuk arra, hogy gyűlést hívjanak össze és a comitium elé terjesszenek határozatot. Vagyis a szavazópolgárok vagy megerősítették, vagy elvetették ezeket a terveket. A tömegek nem kezdeményezhettek. A legtöbbek számára ez ellenérv a demokráciával szemben, és ez valóban az is, ha pl. Athénnal hasonlítjuk össze. De North szerint az is erősen demokratikus, hogy a nép választhatta ki, melyik senatori család sarja csinálhat politikai karriert.
A demokráciát nemcsak az athéni demokrácia értelmében lehet használni, létezik sok más megvalósulási formája is.

(3) A római politikai diskurzus természete. Millar nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a római szónokok mindig az egész populust szólítják meg. A retorikát nem tekintette cinikus módon pusztán „díszes homlokzatnak”, hanem a valóságot látta meg mögötte. Amikor a politikusok - pusztán a szavazatok kedvéért - olyan szlogeneket választanak, amelyekben cseppet sem hisznek, saját jövőbeli karrierjük sírját ássák meg. Ha egy szlogent megismer a nép, többé nincs visszaút. Ez azt jelzi, hogy a római arisztokrácia nem tehette meg, hogy teljességgel figyelmen kívül hagyja korának közvéleményét.

(4) Az alkotmány puszta léte még semmit nem árul el annak gyakorlati működéséről. A demokráciában valamennyi cselekedet határát az alkotmányosság keretei szabják meg.

A Polübiosz által leírt politikai modell három tulajdonságából kettőt nem kérdőjelez meg a mai kutatás:
(1) a hivatalban lévő consulok, praetorok, proconsulok és propraetorok hatalmának „monarchikus jellegét”;
(2) a senatus arisztokratikus jellegét, bár ennek „kormány”-ként való megnevezése (Finley) szerinte félrevezető, de nem is csupán „tanácsadó” szerepük volt - ahogyan azt Nicolet helyesen kimutatta.

A senatus szavazatai döntötték el, kik legyenek a provinciák kormányzói, növeljék-e a csapatok létszámát, milyen válaszokat adjanak a követségek megkeresésére, és mikor tarthassanak triumphust. Ez a mai parlamentek működéséhez teszi hasonlóvá a senatust. Ugyanakkor a senatus mint politikai testület működéséről egészében nagyon keveset tudunk.

A senatus különféle épületekben - valamennyi templum volt - ülésezett, de a legjelentősebb a curia Hostilia volt. Ez közvetlenül a népgyűlések helye (comitium) mellett állt, olyannyira, hogy kortárs dokumentumokban csak a „comitiumon ülésező senatus”-ról beszélnek. A meggyőzés fő eszköze a curiában és a comitiumon is a szónoklás volt, a factiókról nem sokat tudunk. A kérdéses időszakban pusztán a polgárság lélekszáma (200-300 ezer felnőtt férfi) relevánssá teszi a demokrácia kérdését.
Mivel szavazni csak Rómában lehetett, így a távolabb élő polgárok számára nem volt egyenlő lehetőség a politika befolyásolására. (Athénban legföljebb 30 mérföldre éltek a Pnüxtől, Ró- mában akár kétnapi járóföldre! Ráadásul szóban szavaztak.) Polübiosz mindenestre lényegileg arisztokratikusnak tartotta a római államot és ezt Fergus Millar sem tagadja.

Cicero - Scipio szájába adva saját gondolatait - ugyanitt adott hangot annak a véleményének, hogy a kevert államforma romlását csakis az okozhatja, ha „a vezető férfiakat súlyos hibák terhelik”. Az állam vezetőjének mintaképe a „bölcs ember” (vir prudens), aki - Cicero itt szinte a bibliai próféták nyelvezetének magasságába emelkedik - képes az állam-fenevadat megzabolázni: „az a bölcs ember, aki, miként ezt Africában gyakran láttuk, egy otromba és hatalmas testű szörnyön ülve, megzabolázza azt és a vadállatot oda irányítja, ahová csak ő akarja, és gyöngéd biztatás vagy simo gatás révén hajtja ezt a fenevadat”.

Nem vitás, hogy mikor Cicero a Caesar diktatúrája alatt írt leveiben az „államot emésztő betegség”-ről tett említést, ez utóbbi jelenségre gondolt. Cicero-Scipio prófétikus látással a szürakúszai türannosz, Dionüsziosz alakjában is talán már Róma jövendő zsarnokait látta: „ahol tyrannus van, ott nem egy romlott államról van szó, hanem, miként azt most már a megfontolás mondatja velünk, egyáltalán nem is létezik semmiféle állam”.
Természetesen ez így erős túlzás, és maga a történelem sem bizonyítja, hogy igaz lenne: a Római Birodalom fennállásának csaknem fél évezrede esett a császárkorra, akik között olyan brutális zsarnokok is akadtak, mint Caligula, Nero, Commodüs vagy Heliogabalus. Az állam, sőt a jogállamiság mégsem szűnt meg teljesen. Igaz, a klasszikus mesterjogászok szerény képességű utódai a császári hivatalokban rostokoltak, de eközben a régiek írásai egyre nagyobb tekintélyre tettek szert, és változatlanul ezekre hivatkoztak a bíróságokon.