A királyok elűzése után két consult neveztek ki, és törvényt hoztak arról, hogy az övék legyen a legfőbb hatalom. Azért nevezik így őket, mert leginkább a közügyekre fordítanak gondot. Mégis azért, hogy ne tarthassanak igényt minden tekintetben királyi hatalomra, törvényileg szabályozták, hogy fellebbezni lehessen döntésük ellen, és a nép beleegyezése nélkül ne ítélhessenek halálra római polgárt. Csak azt a jogot hagyták meg nekik, hogy kényszerítő intézkedéseket hozhatnak és állami börtönbüntetést szabhatnak. Később aztán, midőn a vagyonbecslés (census) már több időt vett igénybe, és a consulok már nem tudták ezt a feladatot is ellátni, censorokat neveztek ki.

Aztán a népesség növekedtével sűrűsödtek a háborúk, és a szomszédos népek néha a szokottnál is hevesebben törtek az államra. Ilyenkor, ha a szükség úgy hozta, az átlagosnál nagyobb hatalommal felruházott tisztviselő beiktatását határozták el. Így nevezték ki a dictatorokat. Döntéseik megfellebbezhetetlenek voltak, és joguk volt halálbüntetést is kiszabni.
Ezt a hivatalt, minthogy a legfőbb hatalom gyakorlását jelentette, nem volt lehetséges hat hónapnál tovább viselni. Még a dictatorok mellé is rendeltek lovassági parancsnokokat (magister equitum), hasonlóan ahhoz, ahogy a királyok mellett is voltak testőrparancsnokok. Ez a tisztség körülbelül olyan volt, mint manapság a praefectus praetorio, azzal a különbséggel, hogy törvényes magistratusnak tartották.

Abban az időben, amikor a nép a királyok elűzése után mintegy 17 évvel kivonult a szent hegyre, ott tribunusokat választott magának, hogy plebeius tisztviselők legyenek. Azért nevezik őket tribunusoknak, mert egykor a nép három részre volt osztva, és mindegyikből egyet-egyet választottak, vagy az is lehet, hogy városrészenként (tribus) választották őket.

Hasonlóképpen, azért, hogy legyenek azon épületeknek elöljárói, ahol a néphatározatokat gyűjtik, két aedilisnek nevezett személyt választottak a nép (plebs) közül. Aztán midőn a nép kincstára (aerarium populi) egyre inkább gyarapodott, quaestorokat neveztek ki az államkincstár élére, hogy a pénzügyeket intézzék. Azért nevezik így őket, mert a pénz (pecunia) nyilvántartása és megőrzése céljából jött létre (ez a tisztség). És minthogy törvény szerint - mint említettük - római polgárt a nép beleegyezése nélkül a consulok nem ítélhettek halálra, azért a nép quaestorokat nevezett ki, akik főbenjáró ügyekben ítélkeztek.
Őket nevezik rokongyilkossági ügyben illetékes quaestoroknak (quaestor parricidii); említést tesz róluk a tizenkéttáblás törvények is.
És amikor úgy döntöttek, hogy törvényeket is hoznak, akkor előterjesztették a népnek, hogy mindenki mondjon le hivataláról. Arra az egy évre decemvireket választottak. Midőn megbízatásukat önhatalmúlag meghosszabbították, és törvénytelenül gyakorolták hatalmukat, és végül nem akartak a magistratusoknak engedni, hogy ők maguk es pártjuk örökre megtarthassák az állam feletti hatalmat, túlzott csökönyösségükkel elérték, hogy odáig fajult a dolog, hogy a hadsereg elszakadt az államtól.

Állítólag egy bizonyos Verginus volt az elszakadás értelmi szerzője. Észrevette, hogy Appius Claudius a joggal, amelyet a régi jogból maga vett át a tizenkét táblás törvényekbe, mit sem törődve, megtagadta tőle a leánya fölötti rendelkezés jogát, és - a lány iránti szerelmétől rabul ejtve törvényt és törvénytelent összekeverve - annak ítélte azt, aki (Appius Claudius által) erre kényszerítve követelte. Felháborodva azon, hogy a jog igen ősi tisztelete az ő lánya esetében csorbát szenvedett (tudniillik Brutus, Róma első consula a Vitelliusok rabszolgája, Vindex esetében, amikor az bejelentésével egy hazaárulással fenyegető összeesküvést leplezett le, a szabadsága mellett döntött), és minthogy leánya tisztaságát még életénél is többre becsülte, kést ragadott a mészárszékből, és lányát megölte, azért tudniillik, hogy a lány halálával szüzességét a megbecstelenítéstől megóvja.
A gyilkosság után azonnal, még lánya vérétől nedvesen bajtársaihoz menekült. Azok korábbi vezéreiket elhagyva Algidumból, a legiók akkori táborhelyéről mind az Aventinusra vonultak hadijelvényeikkel együtt, majd később az egész városi köznép odasereglett. A decemvireket pedig a nép beleegyezésével részben száműzték, részben pedig a börtönben kivégezték. Így állt ismét helyre az állam rendje.

Aztán néhány évvel a tizenkét táblás törvények bevezetése után, mikor a plebeiusok azért folytattak küzdelmet a patriciusokkal, hogy az ő soraikból is válasszanak consulokat, de a patriciusok ezt visszautasították, akkor vezették be a consuli hatalommal felruházott katonai tribunusok (tribuni militum) választását. Ezek részben a plebeiusok, részben a patriciusok közül kerültek ki, és számuk sem volt állandó: néha húszan voltak, néha többen, olykor kevesebben.
Mikor aztán megszületett a döntés, hogy a plebeiusok közül is válasszanak consulokat, és kialakult, hogy mindkét csoportból (egyet-egyet) válasszanak, akkor azért, hogy a patriciusoknak mégis valamivel több joguk legyen, úgy döntöttek, hogy közülük két, az ünnepi játékok felügyeletével megbízott tisztviselőt jelöljenek ki. Így jött létre az aedilis curulis hivatala.

Minthogy pedig a consulokat a környező népekkel folytatott háborúk elszólították a városból, és nem volt, aki igazságot szolgáltatott volna a városban, bevezették a praetorok választását. Ezt a tisztségviselőt praetor urbanusnak nevezik, minthogy a városban szolgáltat igazságot. Néhány évvel később aztán, amikor már nem volt elegendő ez az egy praetor, minthogy idegenek is tömegével érkeztek a városba, kineveztek egy másik praetort, akit praetor peregrinusnak neveznek, minthogy általában az idegenek között ítélkezett.