logo

XXVII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Senatus (a köztársaság legfőbb tanácsadó gyülekezete)

A senatus, a köztársaság legfőbb tanácsadó gyülekezete, mely az évről-évre változó magistratusok mellett lassanként a legtekintélyesebb kormányzó testületté emelkedett. A magistratusok, a felelősség megosztása végett minden fontosabb ügyben a senatus tanácsára támaszkodtak, minek következtében a senatus irányította intézkedéseiket s végül egészen alárendelte akaratának. így jutott kezébe a vezérszerep és felügyeleti jog a vallásügyekben, az állam pénzügyi viszonyaiban s a provinciák kormányzásában.
Másrészt a nép döntő hatalmát is alá tudta rendelni a magáénak, mert sikerült meggyőznie arról, hogy mindenkor az ő akaratának kifejezője s a nép jólétét még a néppel szemben is meg akarja óvni. Ezért kívánta meg a nép határozatainak törvényerőre való emelkedéséhez az ő jóváhagyását is (patrum auctoritas). Ez a kifejezés: Senatus populusque Romanus (SPQR) mutatja legjobban a senatus tekintélyének a néphatalommal való teljes egybeforrását. Ezen alapon nyert később beavatkozást az egész törvényhozásra, igazságszolgáltatásra és a választásokra.
Az állam külügyeiben is az ő akarata érvényesült a hadüzenetnél s a békekötésnél; ő határozta meg a római légiók s a szövetséges csapatok számát, gondoskodott a hadsereg ellátásáról s a köztársaság későbbi korában a fővezérről. Ugyancsak a senatus fogadta az idegen népek s királyok követeit is.

A senatust csak a magistratus cum imperio (consul, praetor, dictator, decemviri legibus scribendis, tribuni militum consulari potestate) és a néptribunus hívhatta össze (senatum convocare vagy cogere) valamely az augur által felavatott helyre, sokszor valóságos templomokba (például templum Concordiae vagy Saturni, vagy Jovis Capitolini), legtöbbször a curiába.
Üléseinek nem volt határozott ideje, tehát bármely napra összehívhatta a magistratus, a comitia napjait leszámítva. Azonban a hónapok elsején (Kalendae) és közepén (Idus), továbbá a consulok beiktatása napján rendes ülései voltak A napirendet napkeltétől napnyugtáig okvetetlenül le kellett tárgyalni, mert éjjeli üléseket csak rendkívüli, sürgős esetekben tarthattak Az ülésteremben egyedül a senatorok s a magistratusok szolgái (scribae, lictores, praecones) lehettek jelen, a hallgató közönségnek a (nyitott) ajtón kívül volt a helye.

A senatus ülései előtt az összehívó magistratus az éj csendjében megfigyelte az égi jeleket s ha kedvezők voltak, házában áldozatot mutatott be s a praeco hívó szavára a gyűlésbe sietett. A gyűlés relatióval kezdődött s ez abból állott, hogy az illető magistratus, mint elnök, e szavakkal: «Quod felix, bonum, faustum fortunatumque sit populo Romano Quiritium referimus ad vos patres conscripti», előterjesztette a senatus napirendjét (referre ad senatum).
A relatiót a rogatio követte, azaz sorban, névleg (nominaiim) felszólította a senatus tagjait véleménynyilvánításra (sententiam rogare). Ebben a felszólításban szigorú rendet kellett tartania. Először a princeps senatust szólította fel, azután következtek a consulares, praetorii, aedilicii, tribunicii, quaestorii. Ha a következő év magistratusait már megválasztották (magistratus designati), ezeket kellett ugyanazon magistratusi sorrendben először felszólítania. így a consul designatust még a princeps senatus előtt is, a praetor designatust a praetorii előtt stb. A véleménynyilvánítás folyamán megengedték a tárgytól való eltérést is (egredi relationem), főleg mikor a határozathozatalt meg akarták hiúsítani.

Midőn az elnök már mindenkit felszólított, szavazásra bocsátotta a tárgyat (discessio) e szavakkal: «Qui hoc censetis illuc transite, qui alia omnia, in hanc partem». Erre minden senator felkelt helyéről s a terem azon részére ment, hol az ő véleményének képviselői álltak (pedibus in sententiam ire). A szavazatok megszámlálása után (numeratio senatus) kihirdette az eredményt s a gyűlést e szavakkal zárta be (mittere vagy dimittere senatum) : «Nihil vos moramur, patres conscripti».
Ha a senatorok nem voltak jelen határozatra képes számban (senatus infrequens), a gyűlést mindaddig el kellett halasztani, míg határozatképes számban (100— 150 és a lex Comelia óta 200, senatus frequens) nem jöttek össze.

A senatus határozatait senatus consultum-nak vagy senatus auctoritas-nak nevezték. A senalus consultum (rövidítve SC.) olyan jogérvényes határozat, melynél semmiféle alald hiba nem történt és így senki sem emelt ellene óvást (intercessio).
A senatus auctoritas ellenben jogi erőre nem emelkedett tanácshatározat, melynek jogérvényességét épen az ellene emelt óvás akadályozta meg. De ha az akadályt eltávolították, a senatus auctoritas is consultummá lett. A senatus consultum főrészét, mely a tulaj donképeni határozat lényegét, magvát tette, senatus decretum-nak nevezték.
A senatus határozatait érc vagy fatáblákra vésve régebben Ceres templomában helyezték el és az aediles plebis őrizetére bízták, Kr. e. 367 óta pedig Saturnus templomában (aerarium), majd az állami levéltárban (tabularium) vigyáztak rájuk a quaestorok.

A köztársaság idejében egészen Caesarig csak a senatus határozatait foglalták írásba. Caesar már a senatus ülés minden mozzanatát leíratta s a hivatalos lapban facta populi diurna) közzététette. A császárság alatt folytatták ugyan a senatus üléseinek leírását, de a közzétételt már Augustus beszüntette.
Brutus mindjárt a köztársaság megalapozásakor a senatus leolvadt számát a lovagrendből válogatott új tagokkal (conscripti) 300-ra egészítette ki. Caesar a senatus tagjainak számát 900-ra emelte s sok oly elemet vett fel a senatusba, mely tekintélyét csökkentette. Augustus a nem odavaló elemek kihagyá-sával a senatus létszámát 600-ra szállította le, a census senatoriust egymillió sesterciusban (mintegy 264.000 kor.) és a senatori kort (aetas senatoria) a 25. életévben állapította meg.
A senatus gyakorolta a vallási és a pénzügyekben a legfőbb felügyeleti jogot, ezenfelül joga volt a császár kinevezése, sőt szükség esetén letétele is (például Nerónál), a magistratusok választása, a törvényhozás és az igazságszolgáltatás. Külön provinciái voltak (provinciae senatoriae), melyeket önállóan kormányzott. Azonban ez a hatalma csak látszólagos volt s idők folyamán mind többet és többet vesztett jogaiból. Idővel a császár akaratának vak eszközévé lett s oly szolgai meghunyászkodást tanúsított, hogy maga a császár is nem egyszer undorral fordult el tőle.


Forrás: Fehér Adorján Római régiségek.