„De ameddig csak a római nép birodalmát a jótétemények tartották fenn és nem a jogsértések, a háborúkat vagy a szövetségesekért, vagy felhatalmazás alapján vívták, a háborúk kimenetele akár békés, akár kényszerítő [erejű] volt, a királyok, népek és nemzetek számára a senatus kikötőt és menedéket (portus et refugium) jelentett, hivatalnokaink és hadvezéreink csakis egyetlen dolog miatt törekedtek a legnagyobb dicséretet nyerni: ha a provinciákat és a szövetségeseket jogszerűen és hűségesen (aequitate etfide) megvédelmezték.
Ennélfogva inkább lehetett ezt a földkerekség oltalmazójának, mint birodalomnak nevezni. Már korábban lépésről-lépésre csökkentettük ezt a szokást és gyakorlatot (disciplina); Sulla győzelme után pedig teljességgel felhagytunk vele, mert azután már semmi nem tűnt jogtalanságnak a szövetségesekkel szemben, hogy annyi kegyetlenséget követtek el saját polgártársainkon. Az ő esetében egy igaz ügyet (honesta causa) követett egy igaztalan győzelem. [Sulla] azt is merészelte mondani, miután a lándzsát kitették, hogy a piacon derék és gazdag emberek javait elárverezzék — akik ráadásul polgárok voltak —, hogy „a sajátját árusítja".

Következett egy olyan, aki istentelen ügyben (causa impia) és még annál is ocsmányabb győzelem után nemcsak egyes polgárok javait bocsátotta áruba, hanem egész tartományokat és területeket egyetlen baljós törvénnyel megszerzett magának. Ennélfogva, miután kívülvaló népeket tönkretett és elpusztított — a mi elveszett birodalmunk jelképéül —láttuk, hogy Massilia [képét] is végighordozták a diadalmenetben, s hogy [Caesar] egy olyan város felett triumfált, amely nélkül a mi hadvezéreink soha nem tudtak volna az Alpokon túl vívott háborúkban diadalt aratni. Ezen felül sok gonoszságot említhetnék, amiket a szövetségesekkel szemben követtek el, de ennél az egynél a Nap sem látott gyalázatosabbat. Joggal bűnhődünk emiatt.
Mert ha nem hagytuk volna sokak bűnét büntetlenül, ez az egy sohasem vetemedett volna erre; akinek családi javai csak kevés, a javak iránti vágy viszont sok gazemberre szállt örökségképpen. Mert a polgárháború magva és oka sohasem hiányzott: amíg embereket veszejtett el, azok emlékeztek a véres dárdára és reménykedtek; azt a bűnös dárdát, amit P. Sulla rokonának diktatúrája alatt rázott, harminchat évvel később sem hagyta el, ez a másik [Sulla], aki abban a diktatúrában írnok volt, ebben quaestor urbanus lett. Ebből meg lehet érteni, hogy ameddig ilyen jutalmakat tűznek ki (talibus praemiiis propositis), soha nem szűnnek meg a polgárháborúk.
Így csak a város falai maradnak állva, és még ezek is félnek a legszélsőségesebb bűnöktől, de az államot mindenestől elvesztettük. Ám azért jöttek ránk ezek a csapások — hogy ezzel visszatérjünk eredeti témánkra —, mert inkább akartuk, hogy féljenek tőlünk, mintsem hogy értékeljenek és szeressenek. Ha mindezek a jogtalanul uralkodó római néppel megeshettek, mire számíthatnak a magánemberek? Mivelhogy eléggé nyilvánvaló, hogy a jóakarat ereje hatalmas, a félelem pedig erőtlen, ebből az következik, hogy azon kell gondolkodnunk, miként szerezhetjük meg legkönnyebben ezt a szeretetet (caritatem), amit akarunk, tisztességes és becsületes úton. De nem mindenkinek van egyformán szüksége erre: kinek-kinek saját életvezetéséhez kell szabnia, hogy sok ember szeretetére van-e szüksége, vagy elég neki, ha kevés ember szeretetét élvezi."