Julianus perzsa hadjáratában a későrómai hadművészet éles fordulattal csap át a klasszikus rabszolgatársadalmi állam karaktérisztikus hadművészetébe. Ez újból kiemeli a perzsa viszonylat katonailag és politikailag specifikus jellegét a Római Birodalom külföldi viszonylatainak sorában. Julianus hadjárata a nagy keleti ellenfél hadművészetéhez való alkalmazkodás kitűnő példáját mutatja, de ugyanakkor fényt vet a római birodalmi erők súlyos válságára is.
Julianus 363-ban meglepetésszerű támadást készített elő Perzsia ellen. Ez már Celsus óta a rómaiak hagyományos stratégiai elve perzsa viszonylatban. Armenia római-barát királyát Perzsia oldalában készenlétben tartja, azzal, hogy megfelelő időpontban beavatkozzék a hadműveletekbe. A mesopotamiai és környékbeli helyőrségi csapatokat (stationarii) pedig a határ közelében vonja össze.

Kiindulási bázisára, Hierapolisba márciusban érkezik meg, és ugyanitt vonja össze expedíciós hadseregét is. Innen egyenesen Keleti irányban tart, és az Euphrates felső, illetve középső szakaszán átkelve Carrhaeba jut. A csapatok fokozatos összevonásával kiváló példáját adja a hadműveleti felvonulásnak. Carrhae-ban két oszlopra különíti hadseregét.
Az északi hadseregcsoport Prokopios és Sebastianus parancsnoksága alatt Nisibis felé kanyarodik, hogy az Euphrates mentén a Perzsa Birodalom fővárosa felé vonuló főerőket észak felől fedezze, és részben tehermentesítse. Szükség esetén ezeknek egyesülniük kellett Arsaces csapataival, majd pedig a déli főerőkkel, mihelyt ezek mélyebben nyomultak a ellenséges területre, és már döntő ütközetre kerülhet sor."

Az északi hadseregcsoport, Ammianus szerint 30 000 főnyi válogatott katona, Magnus szerint csupán 16 000 fő. (Ez utóbbi adat látszik valószínűbb-nek.) A. déli hadsereg felvonulási útjára nézve Julianus igyekszik megtéveszteni a perzsákat azzal, hogy a Tigris felé vezető úton már jó előre élelmet halmoztatott fel, maga azonban az Euphrates felé kanyarodik le. Útközben szaracén segédcsapatok csatlakoznak hozzá. Így érkezik Cercusium (Circesium) nagy korszerű erődítményébe, ahol már várta az ide összevont mintegy 6000 főnyi stationarius hadtest.
Magnus szerint létszámukat 4000 fővel 10 000-re egészíti ki, ami vagy úgy értendő, hogy újabb stationarius alakulatokat hozott magával, vagy pedig úgy - és ez valószínűbb - hogy az említett 4000 főnyi csoportot az imént csatlakozott szaracén segédcsapatok képezték. A hadtápvonalnak óramű pontossággal kellett működnie, Julianus mindent aggályos pontossággal készített. Cercusiumból serege hajóhídon átkel az Aboras-folyón, az Euphrates egyik északi, a tavaszi áradások idején meglehetős széles mellékfolyóján.

Elindulása óta egy teljes hónap telt el. Rajtaütésszerű „villámháborúról" így nem lehetett szó. Julianus az adott viszonyok között csak akkor ért volna el átütő sikert, ha mellőzi a hosszadalmas szárazföldi felvonulást, és folyami úton sikerül eljutnia Perzsiába. Most ellenséges területre lépve seregének morális állapotáról igyekszik meggyőződni, majd agmen quadratumban vonul tovább az Euphrates bal-partján. A morális potenciál és a harci erők koncentrációjának, a taktikai körültekintésnek, a gondos menetbiztosításnak szinte sűrített példáját nyújtja a császár assyriai felvonulásának leírása:
„Julianus, miután meggyőződött a hadsereg harckészségéről, érettnek látva az időt terve megvalósítására, hosszabbított éjszakai pihenő után jelt adott az indulásra, jól felkészülve mindarra, amit a hadjárat súlyos nehézségei megköveteltek. Már fényes nappal volt, mikor átlépte Assyria határát. Mindenkit felülmúlt izzó lelkesedésben, és ellovagolva a hadsorok előtt, mindannyiuk becsvágyát a vitézi kötelességek teljesítésére szította.
Mivel a gyakorlat és a tanulmányok megbízható vezetővé tették, attól tartva, hogy a helyszín ismeretének hiányában rejtett csapdába eshet, négyzetes menetoszlopban haladt előre. Ezerötszáz főből álló felderítő egységet küldött ki kisebb csoportként, hogy óvatosan nyomulva előre, elejét vegyék a szemközti vagy kétoldali váratlan megrohanásnak. Maga középen a gyalogságot: az egész haderő zömét vezette, a jobbszárnyra Nevitta alatt néhány legiót vezényelt azzal, hogy szorosan az Euphrates folyó mentén haladjanak. A balszárnyat lovas egységekkel Arintheusra és Ormizdasra bízta azzal, hogy a sík és laza talajú térségen tömör rendben vonuljanak.

A menetoszlop hátsó szakaszát Dagalaifus és Victor vezette, legvégén pedig Secundinus, Osdruena hadseregparancsnoka haladt. Majd pedig, hogy az ellenséget, ha mégis előtörne, a távolról nagyobb létszámával elriassza, a lovassági egységek fellazításával a lovak és harcosok rendjét széthúzta, hogy a menet végét csaknem tíz római mérföld (kb. 15 km) választotta el az élen haladó zászlótartóktól.
Pyrrhus epirusi király bámulatos ügyességgel alkalmazta ezt: kitűnő szakértelemmel tudott alkalmas helyeken tábort ütni és haderejét tetszése szerint szétnyitni vagy összébb húzni, aszerint, amint érdeke úgy kívánta, hogy többre vagy kevesebbre becsüljék. [Julianus] a felszerelést, a tábori szolgákat, a nem harcoló hivatali személyeket és mindennemű tábori teherrakományt annak rendje szerint a menetoszlop két oldalának védelme alá helyezte, hogy hirtelen megrohanás esetén ne essenek zsákmányul, mint ez gyakran megtörténik. A hajórajt pedig, bár sűrűn kanyargó folyón haladt, nem engedte sem elmaradni, sem előre sietni."

A hadiút kisebb-nagyobb állomásai: Dura, Anatha, Tilutha, Achaiachala Baraxmalcha, Ozogardana, Macepracta. A Ctesiphon felé vezető Naarmalcha csatornán átkelve, Pirisabora várának ostromához látnak, és beveszik. Az alkalmi csatározások váltakozó szerencsével folynak."
A perzsák - akárcsak a hollandok védekező hadműveleteik során - megnyitják öntözőcsatornáik zsilipjeit, hogy Julianus előnyomulását késleltessék. A császár a legkülönfélébb átkelő eszközökkel meglehetős nehezen hárítja el az akadályt Elérkeznek az Euphratesnek ahhoz a szakaszához, ahol a folyó több kisebb ágra oszlik. Megkezdik Maozamalcha jelentős városerőd ostromát. A nagy körültekintéssel és teljes apparátussal megszervezett műszaki ostrom végül is eredménnyel jár.

A sikeres ostrom után a folyó több mellékágán egyszerre vernek hajóhidat, ami önmagában is nagy műszaki felkészültségre. A sereg elkanyarodik Seleucia felé, és a Tigris irányában vonulva már Ctesiphon körzetébe nyomul. Itt újból a Naarmalcha csatornához érnek, melyet még Traianus és Severus ásatott, hogy hajóhadukat az Euphratesből a Tigrisbe vezethessék át.
Fentebb még a meder vízzel borított szakaszán keltek át délkeleti irányban, most a csatornának ahhoz a keleti szakaszához érkeznek, melyet a perzsák Ctesiphon és a Tigris folyami védelme céljából elrekesztettek. A száraz mederből Julianus nagyarányú műszaki vállalkozással eltávolítja a torlaszokat, hogy az Euphratesen állomásozó hajóhada követni tudja. A hajóhad a mintegy 6 km hosszú frissen elöntött szakaszon át jut el a Tigrisbe.

Julianus ezután elérkezettnek látja az időt, hogy partraszállást kíséreljen meg Ctesiphon irányában. Az az elképzelése, hogy az éjszaka leple alatt néhány fegyveresekkel megrakott hajó segítségével rajtaütésszerűen hídfőállást nyit, majd adott jelre a teljes hajóhad útnak indul a fegyveresek kirakására. Mindebben a partraszállás azóta is szokásos taktikája szerint járna el. - Ami egyébként Julianus egész eddigi hadiútját illeti, ebben csaknem pontosan Antigonos, még inkább Demetrios hadjáratának (i.e. 323-321. illetve 312-301) útvonalán, vagyis hagyományos csapáson haladt.
A Ctesiphon irányában tervezett, rajtaütésszerű partraszállás a várt módon nem sikerült, a part- szakasz előtt éber elhárító tűz fogadja a hajókat, melyek már-már elpusztulnak, mikor a császár hirtelen ötlettel megadja a jelt a teljes hajóhad gyors felvonulására, mintha már hídfőállást foglaltak volna. Világossá válik, hogy mindjárt a nagy tömegszerű invázióval kellett volna kezdeniük, a zöm beérkeztével ugyanis a partraszállás várakozáson felül sikerült. A perzsák a túlsó parton sűrű harci rendben teljes páncélzatú lovasságot és mögötte - alkalmazkodva a római főerőkhöz - pajzsos gyalogságot állítanak fel, elefántos egységekkel.

A rómaiak az ún. „homerosi" harcrendben veszik fel a harcot. (jászalakulatokban erős ellenféllel szemben az elvszerű római harcmód: a tömör pajzsos ellentámadás és a szoros felzárkózás az ellenfél arcvonalához annyira, hogy az a túlságosan zárt távolság miatt fegyverét nem tudja hatékonyan használni. A csata sikerrel ért véget: a perzsákat visszaszorítják Ctesiphon falai közé. Julianus azonban eláll a főváros ostromától, egyrészt az erődök bevehetetlenségére, másrészt a perzsa főerők közeledésére való tekintettel.
Julianus eddigi sikereit főként az tette lehetővé, hogy hadjáratának főirányát - felvonulásának első hónapjában - sikerült lepleznie és a Nisibis irányában küldött északi hadsereg magára vonta a perzsa főerők hadmozdulatait.
Mivel azonban gyors döntésre törekedett, elkövette emlékezetes és jóvátehetetlen stratégiai hibáját, azt ugyanis, hogy elszakadt folyami bázisától és - szökevények félrevezető nyilatkozatát követve - a Perzsa Birodalom belseje felé készült, valószínűleg azzal a céllal, hogy az északi hadsereggel és Arsaces haderőivel közrefogja a perzsa királyt.
A császár azzal nyitja meg hadjáratának új szakaszát, hogy merész elhatározással nagy értékű hajóhadát az élelmiszer egy részével felgyújtja, 12 kisebb naszád kivételével, melyeket hajóhidak céljára tengelyen szállít tovább a szárazföldön. A hajóhad elejtésével mintegy 20 000 főnyi fegyverese szabadult fel (a vontatólegénység). Azt remélte, hogy a perzsa terület, mint addig, ezután is bőségesen ellátja majd élelmiszerrel.

Számításaiban azonban csalódnia kellett, mert túlságosan törtetve a perzsa főerőkkel való gyors leszámolásra, veszedelmes csapdába került. Az említett perzsa szökevények - valószínűleg a perzsa főerők helyzetéről s erőviszonyairól adott - felvilágosításai félrevezetők voltak, és mire a csalás kitudódik, a hajóhadat már nem lehet a lángoktól megmenteni: a visszavonulási út el volt vágva.
A hadjárat szilárd stratégiai bázisának megdőltével a haditerv elemei most már sorra omlanak össze. Az északi hadseregről kiderül, hogy nem jelenhet meg a kívánt időben, és így Arsaces hada is elmarad. Akadályoztatásuk okát pontosan nem ismerjük. A harmadik súlyos csapás, mely a déli hadsereget éri, az a körülmény, hogy a perzsák tervszerűen elpusztították a helyi élelmi-szerutánpótlás forrásait.

A hadsereg morális erői lassan gyengülnek. A nagyszabású, az adott viszonyok között túlméretezett imperiális háború az egyébként kiváló hadvezér tisztánlátását megzavarta, és a súlyos stratégiai hibákat már saját seregének is józan belátása ellenére követi el. Katonai szakértőinek tanácsait, serege állapotát, hangulatát egyre kevésbé veszi figyelembe; egyre inkább foglya lesz misztikus hiedelmeinek, a „sorsszerűség" atmoszférájának, és a sikerek és balsikerek belső logikáját nem ismeri fel.
Puritánsága, reformizmusa most veszélyes tömeglélektani vonzerő, mely tévedéseinek is mintegy kész és önkéntes áldozatává teszi erényeinek és olykor várakozáson felüli sikereinek híveit.

A perzsa királyi csapatok portyázásai fokozódnak. Sapor a döntő ütközet előtt láthatólag a lassú felőrlés stratégiáját követi, melyet taktikailag a római sereg állandó nyugtalanításával, egyes csoportjainak rajtaütésszerű megrohanásával és az átvonulási terület felégetésével igyekszik elősegíteni. Végre azonban elhatározza magát az ütközetre.
A marangai csatában a perzsa erők zömét a dárdás-, a páncélos- (cataphractarii N clibanarii) és a közéjük beosztott íjász-lovasság képezi. Mögöttük - a fent már említett harcrend szerint - elefántos csapategységek és valószínűleg ismét gyalogsági alakulatok sorakoztak.
A rómaiak forceps-mintára képezték ki harcrendjüket. Az erős perzsa íjász-alakulatok ellensúlyozására az említett taktikát alkalmazzák: gyors roham és gyors felzárkózás az ellenfél arcvonalához. A csata első szakaszában a rómaiak vívtak ki fölényt, a perzsák mintegy erőpróbát véve átmenetileg visszavonultak.

A következő három napon az élelemhiány mind súlyosabb méreteket öltött a rómaiaknál. A főtisztek saját zsákmányukból kénytelenek átengedni a sereg élelmezésére. A rómaiak agmen quadratumban tovább indulnak egy domboktól határolt völgyben, míg a perzsák a dombok hátán két oldalt követik őket. Ez a helyzet mint potenciális hadállás már egymaga is a perzsák javára dönti el a bekövetkező csatát.
A perzsák koncentrikus támadást intéznek a menetben levő rómaiak ellen. Az elkeseredett ütközet végeredményben a rómaiak nagymérvű megtizedeléséhez vezet, ha teljes megsemmisítésük nem is sikerült. A hadjárat sorsa a maga egészében azonban már régóta eldőlt."

A római sereg 6 km hosszú menetben vonul nyugat felé.ó1 Julianusnak a csata során bekövetkezett halála új lendületet ad a perzsa támadásoknak, melyek hasonló módon megújulnak a Tigris bal partján vonuló római menetoszlop ellen. A rómaiaknak csak az ad valamelyes biztonságot, hogy soha nem hanyagolják el a táborerődítést (hegyes cölöpökkel körülzárt castrum). Sapor ellankasztó-felőrlő stratégiája bevált: a rómaiak alig várják, hogy a Tigrisen átkelhessenek és elérjék a birodalmi határt.
Az átkelés a széles és áradásos folyón, melynek túlsó partjait is az ellenfél tartotta ellenőrzése alatt, igen nehéz és áldozatos vállalkozásnak bizonyult. Hajóhídról természetesen szó sem lehet, csupán tömlők állnak rendelkezésre. A sereg egy része úszva próbál átjutni. A kiáradt folyó végül is lehetetlenné tesz minden hídverést, és a halparton rekedt római seregre súlyos éhinség szakad.

Sapor ügyes politikai érzékkel e kétségbeejtő helyzetet használja fel a békeajánlatra. A béke, melyet teljes mértékben a perzsák diktálnak, a római hadsereg egyik leggyászosabb hadjáratát pecsételi meg, és a mesopotamiai erődrendszer legfontosabb stratégiai pontjait követeli áldozatul. Ezen túlmenően a perzsák szabad kezet kapnak a rómaiakkal szövetséges Armeniában. Julianus utóda: Jovianus császár nem mert újabb csatába bocsátkozni, mivel féltette még bizonytalan trónját az északi hadsereget vezérlő Prokopiostól, aki még érintetlen erők fölött rendelkezett. A hatalom átvételével járó bizonytalanság így vált súlyos katonai, illetve külpolitikai veszteségek közvetlen okává.
A békekötés után a sereg a folyó felső szakaszán végre is megkísérli az átkelést, ami érzékeny veszteségek árán megtörténik. Az átkelés után nem sokkal megérkezik az északi hadsereg élelmiszersegélye, mely azonban igen kevésnek bizonyul a kiéhezett csapatoknak, úgy hogy az éhinség csakhamar újra súlyos méreteket ölt.
Tilsaphataba érve (Nisibistől mintegy 150 km) egyesülnek az északi hadsereggel, mely Ammianus szerint Mesopotamia védelmét látta el. Ezek szerint valószínű, hogy Sapor jelentős erőkkel kötötte le őket, anélkül, hogy megütközött volna velük, minek következtében az északi hadsereg kénytelen volt az erődök védelmére szorítkozni, és ezért nem siethetett a déli hadsereg segítségére.

Miután a római sereg, teljesítve a békeszerződés fel- tételeit, elhagyta a perzsa állam területét, a hadjárat formailag is befejeződött. (A 363. évi perzsa expedíció folyamán a római haderők létszámvesztesége a Julianus iránt elfogult egyháztörténészek szerint az eredeti állomány kilenctized része. Ha ez nem is helytálló, Hieronymusnak az a megjegyzése, hogy Julianus e hadjáratban „a keresztény had gyilkosa" volt, nem áll messze a valóságtól.