Térjünk vissza, immár csak vázlatosan, az antiochiai eseményekhez. Mindazok után, amiket előrebocsájtottunk, és ismerve immár azt az ellenállást, amellyel a keleti városok közrendű tömegei a császár vallási törekvései ellen fordultak, az antiochiai kudarcot sem pusztán gazdasági, hanem gazdasági és vallási körülmények összejátszása fogja számunkra megmagyarázni. Azok a gazdasági és társadalmi intézkedések, amelyeket a császár antiochiai tartózkodása idején hozott, szembeállították vele a város jómódú polgárságát és annak tanácsát. Az árdrágítás elleni fellépése még lelkes híveit is szembe fordította vele. Libanios ez alkalommal oly hevesen kelt ki az ármaximálás ellen, hogy beszéde közben egy barátja odasúgta neki, ne felejtse el, hogy közei van az Orontes folyó, Ammianus leírása az egész incidensről, nemcsak a helytelenítés, hanem a rosszindulatú torzítás bélyegét viseli magán.
Egyidejűleg azonban sorozatos összeütközések zajlottak le - éspedig vallási okokból - a császár és a város közrendű lakossága között is. Taktikai szempontból rendkívül hibás lépés volt, hogy a nehéz ellátás miatti rossz közhangulat közepette tartotta szükségesnek a mártírként tisztelt Babylas holttestének sírboltjából való eltávolítását s a daphnei Apollo szentély helyreállítását - ami a keresztény lakosság heves és nyílt ellenállását váltotta ki. A szentélynek október 22-én, tehát éppen az éhínség súlyosbodása idején történt égése aligha lehetett a véletlen műve.
A császár által rendezett vallási ünnepségek teljes részvétlenség mellett zajlottak le. A gazdasági intézkedések félsikere nem ellensúlyozhatta a kialakult kedvezőtlen közhangulatot. Nyilvánvaló tehát - és ezt nem egy forrásunk erősíti meg, hogy a császár gazdasági intézkedéseivel szembeni közhangulatban vallási okokat is kell keresnünk. Azok a jómódú elemek, akik a császár gazda- ahhoz, hogy miatta a főváros egész lakossága veszélyeztetve érezze sági intézkedései elleni tüntetést kezdeményezték, ennek eléggé tudatában voltak ahhoz, hogy ezt a mozzanatot is ügyesen kihasználják - gondoljunk a chi betűre való célzásra.

Ha egybevetjük a Iulianus társadalompolitikájának és valláspolitikájának elemzéséből adódó eredményeket, a R. által posztulált összhang helyett kibékíthetetlen ellenmondásokra bukkanunk. Iulianus törekvéseinek központi tendenciája, a restitutio temporis acti, az idealizált múlt puritán politikai és társadalmi erkölcseinek és vallási elképzeléseinek helyreállítása két oldalról is kibogozhatatlan ellentétekbe bonyolította őt. Szociális törekvései azokkal a társadalmi rétegekkel állították szembe, amelyek vallási politikájának támaszát adhatták volna, másfelől, amely rétegek támogatást nyújthattak volna társadalmi céljaiban, azokat vallási törekvései riasztották el.
A társadalmi célok és vallási eszmék között tátongó ellenmondás magyarázza meg törekvéseinek azt a kudarcát, amely rövid uralkodásának utolsó hónapjai beárnyékolta és alighanem bukásra vezetett volna akkor is, ha perzsa hadjárata során nem éri a végzetes lándzsadöfés.

Van azonban ennek az ellenmondásnak egy másik következménye is. Amiként Iulianus elszigetelt volt oly értelemben, hogy igazában senki sem állt teljesen mellette, ugyanúgy egyetlen ellenfele sem állhatott vele szemben minden vonatkozásban. Ahogyan kétértelmű volt pogány híveinek, Ammianusnak és Libaniosnak ragaszkodása, annyira nem egyértelmű az egyház képviselőinek elmarasztaló ítélete sem. Nazianzosi Gergely gyűlölködő és elfogult invektívájában is kénytelen elismerni szociális tevékenységének érdemét. Ugyanezzel a kényszerű elismeréssel adózik emlékének a nem kevésbé elfogult Ambrosius is.

A Valentinianus-dinasztia szociális törvényhozása alapvető mozzanataiban a „divus Iulianus” nyomdokaiban halad. Iordanes amellett, hogy elítéli Iulianus apostasiáját, elismeri, hogy «-kiváló és az állam szempontjából nélkülözhetetlen férfiú volt-«. Prudentius, a keresztény költő e szavakkal foglalja össze Iulianusról alkotott és a saját szempontjából méltányosnak mondható ítéletét: Perfidus ille Deo, quamquam non perfidus Urbi.