logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Iulianus és Antiochia V. rész

Más képet mutat a városok éspedig elsősorban a Birodalom keleti felének városai közrendű lakosságának, a démosnak, a plebs urbana-nak vallási állásfoglalása. Iulianus korában a Birodalom keleti felében a démos jelentős részében már keresztény volt. Az a megállapítás, amelyet a 370-es években Endelechius galliai rétor tett: Christus... colitur solus in urbibus, a Birodalom keleti felére is vonatkozott. Nem lehet észre nem venni, hogy Iulianus fiatalos lelkesedését és restaurációs kísérletébe vetett reményeit mily gyorsan lehervasztotta a csalódás, a széleskörű ellenállás, vagy közömbösség láttán.
Kappadókián végig vonuló útjáról Aristoxenos rétorhoz írt levelében azt keserű iróniával szólítja fel «-mutasson nekünk Kappadókiában akárcsak egyetlen igazi hellén (azaz: pogány) embert. A galatiai Pessinus városában, a Magna Mater tiszteletének középpontjában járva, csalódva állapította meg, hogy még ennek az ősi hagyományokkal rendelkező városnak lakói sem igyekeznek « -az istenek anyját maguknak megnyerni és a császár a város lakóira Homéros szavait alkalmazva:

»lsteni törvény tilt befogadni vagy útra vezetni
Azt, kit a boldog egekbe lakók szíve ennyire gyűlöl«.

csak azzal a feltétellel hajlandó jóindulatot tanúsítani irántuk, ha azok is igyekezni fognak maguknak megnyerni az istenek anyjának kegyelmét. A városi köznép a démos hangulatának megítélésére sokat mondanak a Iulianus alatt kirobbant városi megmozdulások, amelyek több forrás egybehangzó tanúsága szerint különösen a Birodalom keleti felében voltak számosak. Az egyházi írók közlései azt a benyomást igyekeznek kelteni, hogy általában a pogányok léptek fel támadólag.
A valóság, mint az egyes példák mutatják, inkább ennek az ellenkezője. Azok a városi megmozdulások, amelyekről konkrét tudomásunk van, arról tanúskodnak, hogy a császár intézkedéseivel, elsősorban a pogány templomok helyreállításával szemben a városi keresztény tömegek támadólag léptek fel. Maga a császár nem akadályozta, nem is igen büntette a városi köznép spontán megmozdulásait, de csak akkor, ha pogány jellegűek voltak.

A 353. évi ugyancsak antiochiai tüntetést, amely a császár közlése szerint több gazdag ember házának felgyújtásával járt együtt, a császár túlzottnak, de igazságosnak minősítette. Szinte bátorításként hat, ha Iulianus Antiochia lakóit arra emlékezteti, hogy a szíriai Emesa lakói »a galileusok sírjait-« (nyilván keresztény mártírok sírjait) feldúlták és ezért semmi bántódásuk nem esett. Ennek a biztatásnak ellenére a szóbanforgó és részleteiben közelebbről nem ismert akción kívül csak csekély számban ismerünk tisztán pogány jellegűnek tekinthető spontán tömegmegmozdulásokat.
Az egyháztörténeti írók mindössze két példát sorolnak fel arra, hogy a pogány lakosság nem pedig egyes hivatalos személyek martirizáltak egyházi személyeket. Az egyik eset a szíriai Arethusában történt, ahol az általánosan gyűlölt Marcus püspököt szaggatta szét a tömeg, a másik a libanoni Heliopolisban, ahol »szent szűzeket« ért hasonló sors. Ha figyelembe vesszük, hogy az egyháztörténeti írók mily buzgalommal gyűjtötték a mártírium példáit és a valósághoz legfeljebb hozzáadtak, de semmiképpen sem vettek el belőle nyilvánvalónak látszik, hogy ennél több hasonló eset nem is fordult elő.

Különleges jellegű a legnagyobb arányú erőszakos tömegmegmozdulás Iulianus korában: Alexandria lakóinak az a véres felkelése, amelynek során Georgiost, a Constantinus által néhány nappal a császár halála előtt kinevezett arianus püspököt a tömeg szétszaggatta, holttestét elégette és hamvait a tengerbe szórta, nehogy azok valaha is ereklyeként szolgálhassanak. Ezt a véres megmozdulást, amelynek több áldozata is volt, Iulianus az Alexandria lakóihoz intézett és a tömegítéletet határozottan elítélő, de megtorlásról nem intézkedő levelében alapjában véve helyes, pogány, keresztény-ellenes kitörésnek fogta fel. Ennek nem mondanak ellent a hagyományos egyháztörténetek, és ilyen szellemben tárgyalják a felkelést az újabb történeti művek is. Kérdés, milyen jogon.
Georgios rendkívül népszerűtlen volt, magának a keresztény lakosságnak szemében is, amelyet Athanasiusnak sikerült az arianusok ellen fanatizálnia. Georgiosnak a püspöki székbe való erőszakos behelyezése a keresztény lakosságnak véres tüntetését váltotta ki. Megölése után Athanasius a Iulianus által adott amnesztia-rendeletet kihasználva, tüstént visszatért Alexandriába, és csak Iulianus erélyes felszólítására hagyta el ismét a várost. Aligha tért volna oly sürgősen vissza, ha a tüntetésből egyértelmű pogány közhangulatra következtethetett volna. Sozomenos szükségesnek tartja cáfolni az arianusok ama vádját, hogy Athanasius ügynökei szerepet játszottak volna a felkelésben.

Az arianus szempontot érvényesítő egyháztörténeti író, Philostorgius valóban nyíltan vádolja Athanasiust a véres események előkészítésével. Maguk a katolikus szellemű egyháztörténeti írók is az egész városi lakosság felkeléséről szólván olyan megfogalmazást alkalmaznak, amely legalább is megengedi az Athanasius párt részvételét a tömegakcióban. Legfőbb pogány forrásunk, Ammianus, kiemeli, hogy a felkelés semmiképpen sem vezethetett volna sikerre, ha a keresztény lakosság püspöke mellett foglalt volna állást.
Ugyanő közli Georgios népszerűtlenségének egy profán okát: a püspök Constantinus császárnak azt javasolta, hogy az alexandriai magán-házakat vegye állami tulajdonba és ezen a címen az ingatlan-tulajdonosokra vessen ki rendkívüli adót.
Mindezeknek a tényeknek alapján a 362. év januárjában lezajlott alexandriai véres eseményeket nem tekinthetjük tisztán pogány fel-kelésnek, hanem olyan széleskörű megmozdulásnak, amelyben a nagyváros pogány és keresztény közrendű lakosságának tömegei közösen vettek részt a gyűlölt arianus püspökkel szemben.

Annál nagyobb azoknak a tüntetéseknek, zendüléseknek, városi megmozdulásoknak száma, amelyek, főleg a császár uralkodásának utolsó hónapjaiban, valláspolitikájával szembe fordultak.

1. Heves összetűzésekre került sor a kappadókiai Caesarea városban, ahol a tömeg Tyché templomát dúlta fel. Emiatt a császár az egész várost megfosztotta nevétől és városi jellegétől, Mazaca néven faluvá (komé) süllyesztette vissza, lakóit megfosztotta a plebs urbana adókedvezményétől, az ott élő clericusokat pedig besorozta a helytartó testőrségébe.

2. Gaza kikötővárosában, Maiuma-ban, amelyet Constantinus Constantia néven önálló város rangjára emelt, a császár valláspolitikája ellen olyan heves tüntetések zajlottak le, hogy a császár ezt a települést is megfosztotta városi jellegétől és Gaza tengerparti kerületévé minősítette vissza.

3. Konstantinápolyban a pogány kultuszt helyreállító Modestus praefectus Urbi Constantinopoli ellen, alighanem szerzetesek által szított, népfelkelés tört ki, amelynek során a főváros lakossága elűzte a praefectust,
A császár bosszújától tartó lakosság Nikokles rétor vezetésével követséget menesztett Iulianushoz, mire azonban a küldöttség Antiochiába érkezett, a császár elindult perzsa hadjáratára. Ez a felkelés tehát Iulianus uralkodásának utolsó hónapjaiban, 363 késő tavaszán tört ki és a körülményekből ítélve, elég nagyarányú volt magát.

4. A szíriai Edessábán az arianus többség támadást szervezett a császár által pártolt Valentinus-féle gnosztikus szekta hívei ellen, s ezért Iulianus, »hogy megkönnyítse a keresztények számára a menynyek országába való jutást, az ottani egyház vagyonát elkobozta és részben katonái között osztotta szét, részben a saját magán vagyonához (res privata) csatolta.

5. Pogányellenes megmozdulásokról értesülünk a mezopotámiai Nisibisben, amelynek lakói megsemmisítették az ott elhelyezett pogány képeket. A császár a megtorlásnak sajátos módját alkalmazta: a perzsák elleni háborúja során a határhoz közel fekvő várost szándékosan elkerülte, helyőrséget nem adott a védelmére, hogy az ellenszegülőket a perzsák által bűntettessé meg akár saját katonai érdekeinek feláldozása árán is.

6. A szíriai Bostra lakói, bár állítólag Titus püspök nyugalomra intette őket, megtámadták a »helléneket« s ezért a császártól fenyegető hangú rendreutasításban részesültek.

7. A Propontis partján fekvő Kyzikos város polgárai (nyilván a búié, a városi tanács) küldöttséget menesztettek a császárhoz, amely beszámolt a hellén szentélyek helyreállításáról. E jelentés alapján a császár szükségesnek tartotta, hogy a városból elűzze Eleusius püspököt és egyben kiutasítsa a városból az idegen illetőségű keresztényeket azon a címen, hogy izgága fanatikusok lévén, nyugtalanságot keltenek a városban levő állami üzemek, a szövőmunkások és a pénzverde dolgozói között.
Bár ennél többet a kyzikosi eseményekről nem tudunk, a császár eljárása, amely szemben állt általánosan érvényesített türelmi politikájával, arra enged következtetni, hogy a rendeletben említett társadalmi csoportok tevékeny ellenállást fejtettek ki. Az egyik oldalon a császár valláspolitikájának hívei állnak: a hivatalos város, a búié, a másikon pedig ennek ellenzői, a «-jött-ment plebejus elemek, s az állami üzemek szabad bérmunkás és talán rabszolga dolgozói.

8. Már szóltunk Iulianus elégedetlenségéről Pessinus lakosságának magatartásával kapcsolatban.
A példák száma talán még mindkét irányban növelhető lenne, bár a számunkra elérhető forrásokból teljességre törekedtünk. A töredékes és sokszor elfogult tudósítások sok kérdésünkre nem adnak választ, pl. arra, hogy a tüntetések mely társadalmi rétegekre és a lakosságnak milyen hányadára terjedtek ki. Mégis e hiányos adatok alapján is bizonyos általános következtetéseket vonhatunk le.

a) Az általunk ismert városi megmozdulások kivétel nélkül a Birodalom keleti felében zajlottak le. Ez teljesen megfelel annak az egyébként is ismert ténynek, hogy a vallási szenvedélyek itt lángoltak fel mindkét oldalról a leghevesebben.

b) A felkelések, zendülések stb. közül lényegesen nagyobb a császár törekvéseivel szembeforduló akciók száma, mint az azt támogató megmozdulásoké. Ez pedig annak ellenére történt, hogy a császár szemmel láthatólag támogatta és semmiképpen sem torolta meg a saját törekvéseinek irányvonalát képviselő tömegmegmozdulásokat.

c) A megmozdulások többségével kapcsolatban vagy közvetlen adat van arra, hogy a város lakosságának zöme résztvett a felkelésben, vagy pedig a város egész lakosságát sújtó megtorlás (ill. annak veszélye), vagy rosszalás enged arra következtetni, hogy ezek nem csupán egy maroknyi fanatizált csoport akciói voltak.
A császár, mint láttuk, a büntetéseket megfelelően árnyalta, egyes esetekben csupán az egyházat, más alkalmakkor a város egész lakosságát sújtotta: tehát a büntetés jellegéből joggal következtetünk a felkelés jellegére is.

d) Több esetben határozott utalásunk van arra, hogy a városi köznép, a démos volt elsősorban az, amely a császári politika ellen megmozdult.


Forrás: Hahn István Iulianus és Antiochia