logo

XX Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Iulianus és Antiochia IV. rész

Most vetődik fel az a kérdés, hogy ezzel az imént körvonalazott társadalompolitikával milyen vonatkozásban vannak Iulianus vallási törekvései. R. formulája egyszerű: ő a kettő között teljes összhangot lát, Iulianus valláspolitikája szerinte ugyanúgy az alsó osztályok ideológiai törekvéseit fejezte ki, mint ahogy az alsó osztályokról való gondoskodás állt a császár szociális törekvéseinek súlypontjában. A valóság szöges ellentétben áll ezzel a csupán mesterségesen megkonstruálható összhanggal.
Ismeretes, hogy Róma arisztokráciája, a régi senatori családok, zömükben pogányok maradtak a IV. század végéig, sőt talán még azon túl is. Ez az arisztokrácia szemben állt nemcsak Constantinus vallás-politikájával, hanem még jóval később is a Valentinianus dinasztia mértéktartóbb, de mégis határozottan keresztény irányzatával. Ezek az arisztokraták ellene mertek szegülni még Theodosius üldözésének is. Ezeket a részben régebben is ismeretes tényeket újabban egyrészt Alföldi András kutatásai, továbbá a Scriptores Historiae Augustae körének társadalmi hátterét tisztázni akaró kutatások elmélyítették és rendszerezték. Ismeretes az is, hogy a pontifex maximus címének elvetése, majd a Győzelem istennője oltárának (Ara Victoriae) eltávolítása a senatus helyiségéből Gratianus császár részéről 379 után, majd a pogány kultuszok állami támogatásának megszüntetése és végül teljes betiltásuk, még a 390-es évek elején is milyen nyílt, aktív és elkeseredett ellenállást váltottak ki a római arisztokrácia körében.
Olyan magas állami méltóságot betöltő személy, mint Symmachus is, nyíltan léphetett fel a pogány reliquiák eltávolítása ellen. Tudott dolog az is, hogy ugyan ezek a körök még a század végén Eugenius usurpatio ja idején, sőt annak bukása után sem tettek le a pogányság restaurációjának reményéről.

Ezeket a szakirodalomban eléggé tisztázott és ismert tényeket e dolgozat szempontjából a következőkkel kell kiegészíteni:

1. A római pogány arisztokrácia tagjai nem mondtak le a politikai életben való szereplésről, tehát nem alkottak valamilyen előkelő elszigeteltségbe, passzív rezisztenciába kényszerült, duzzogó ellenzéket. Egészen a 90-es évekig ott találjuk őket a legmagasabb bürokrácia tagjai között.
Constantinus kormányzatának vezető funkcionáriusai kevés kivétellel még ebből a pogány arisztokráciából kerültek ki, és ezek a körök, melyeknek a század végén jellegzetes képviselőjük a Symmachus, Virius Nicomachus és Flavius Agorius Praetextatus-család tagjai és környezetük, vezető politikai szerepüket a század végéig sem veszítették el teljesen. Főleg a praefectus Urbis Romae magas tisztségét éppen a római arisztokráciára való tekintettel gyakran töltötték be a római arisztokrácia pogány tagjai.
Arra is gondolnunk kell, hogy azok az arisztokraták, akik a keresztény vallást a 350-es években felvették, ezt rendszerint puszta opportunizmusból tették és kritikus pillanatokban, mint amilyen Iulianus időszaka volt egyáltalán nem tanúsítottak kombattáns keresztény magatartást.
Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy csupán a 392/393. évnek két egymástól nem független eseménye: Eugenius pogány szellemű usurpatio ja és Theodosius-szal való szakítása, ezzel egyidejűleg pedig a pogány Tatianus praefectus praetorio Orientis-nek és fiának, Proculus praefectus Urbi Constantinopoli-nak bukása, s a vakbuzgó keresztény Rufinus politikai vezetőszerepének kialakulása volt az a fordulópont, amellyel megkezdődött a pogányoknak az államhatalomból való szisztematikus kiszorítása. Eddig az időpontig azonban pogány személyek nemcsak tagjai lehettek az arisztokráciának, hanem hangadó politikai szerepet is tölthettek be.

2. Ugyanez vonatkozik azonban a keleti országrészek vezető társadalmi rétegeire is itt azonban kivéve az új fővárost, Konstantinápolyi, amelynek keresztény jellege már eleve kidomborodott. Ebből a szempontból különösen tanulságos a Valentinianus-dinasztia első tagjainak elszánt harca a pogány szokások legmakacsabb maradványai, a varázslás és bűbájosság ellen. Ez a harc, mint ismeretes, nemcsak törvényhozási úton folyt, hanem terrorisztikus perek formájában is, amelyek elsőrendű vádlottjai éppen Róma és a keleti nagyvárosok arisztokratikus köreinek tagjaiból, vagy legalább is a társadalom felsőbb osztályához tartozó személyekből kerültek ki. Ezekben a pörökben így a híres scythopolisi pörben, a Maximinus által vezetett terrorpörökben stb. két vádpont járt együtt: a varázslás és a császári hatalomra való törekvés, illetve ellencsászár támogatása.
Ezek a varázslás elleni küzdelem felszíne mögött valójában politikai jellegű perek tehát mutatói és egyben eszközei annak a két oldalról folyó elszánt politikai és társadalmi harcnak, amely a Valentinianus-dinasztia első nemzedéke és nemcsak Róma, hanem a nyugati és keleti országrészek városainak jómódú polgársága között folyt. Kimutatható ugyanis, hogy e perek vádlottal csaknem kivétel nélkül vagy a vidéki városok jómódú, pogány, s a Valentinianus-dinasztiával szemben ellenzéki polgárságából, vagy az azokkal szoros kapcsolatot fenntartó rétorok közül kerültek ki. Bizonyos pogány mellékíze volt a Procopius-féle usurpationak is 365/366-ban.

3. Pogány érzelműek maradtak többségükben a városi jómódú elemeket tömörítő curiák, illetve bulék is. A IV. század elején, de már Constantinus türelmi rendeletének kiadása után, Maximinus Daia keresztényüldözése a curiák által beadott kérvények alapján száműzte a városokból a keresztény vallásgyakorlatot. Már pedig Maximinus Daia kapcsolata a keleti városok curiáival más intézkedéseiből, pl. a városi lakosság adójának elengedéséből is kiviláglik.
A század 60-as éveiben ha az afrikai Thamugadi város 363-ra keltezhető albumának tanúságát általánosítani lehet, a curiák még rendszeresen gondoskodtak a pogány áldozati kultuszról. Iulianus visszatérését a pogány kultuszhoz éppen a városi curiák fogadták lelkesen, ezt célzó intézkedéseit nagyobb számú felirattal köszöntötték, mint közvetlen elődeinek, vagy utódainak bármelyikét. Ezt Afrikára vonatkozólag (ahol egyedül van erre lehetőség) statisztikai pontossággal lehet bizonyítani.
A curiák többségükben pogány állásfoglalása indokolja Iulianus első megszorító intézkedését a városi rétorok működésével kapcsolatban. Ennek értelmében a rétorok működését a császár a curia engedélyéhez kötötte. Ez az intézkedés, amelyet hamarosan követett a keresztények eltiltása a rétori tevékenységtől, csak az esetben szolgálta eredményesen a császár valláspolitikáját, ha a curiák megbízható pogány többséggel rendelkeztek.
A curiák pogány érzelmének fenntartásához hozzájárultak azok az anyagi érdekek is, amelyek szembe állították a curialisokat a klérus tagjaival. Iulianus egy levelében gúnyosan aposztrofálja a klérus tagjait, hogy a curiák hatáskörének megnövekedése elégedetlenséggel tölti őket el. Ez arra vall, hogy az első keresztény császárok korában a klérus átvette a curiák hatáskörének egy részét, ami kétségtelenül féltékenységet idézhetett elő kettejük között.

Összefoglalva: ellentétben R. állításával, mind Rómában, mind a Birodalom többi városában, keleten és nyugaton egyaránt az arisztokrata, vagy legalább is jómódú rétegek, köztük a városokban hangadó ordo curialis, mélyen a század 60-70-es éveiig zömükben pogány ok maradtak és éppen ezek a csoportok, valamint a hozzájuk szorosan csatlakozó rétorok, általában a régi pogány értelmiség tagjai adták Iulianus vallási reformjainak társadalmi bázisát.


Forrás: Hahn István Iulianus és Antiochia