logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Iulianus és Antiochia III. rész

E jellemzés igazság-tartalmának elemzése elsősorban azt a kérdést veti fel, kimutatható-e Iulianus törvényhozásában, írói és emberi meg-nyilatkozásaiban olyan határozott társadalmi profil, amely őt egy bizonyos társadalmi osztály, vagy csoport képviselőjének mutatja be oly értelemben, hogy az egyik társadalmi csoportot tudatosan előtérbe, a másikat háttérbe helyezte valamely másik csoporttal szemben, vagy éppenséggel törekedett-e a fennálló társadalmi, tulajdonjogi viszonyok módosítására.
Ezekre a kérdésekre Iulianus törvényhozói és államigazgatási intézkedéseinek és programmatikus írásbeli megnyilatkozásainak ismeretében nemmel kell válaszolnunk és felfogásunk e téren eltér a szovjet kutatóétól. Iulianus egész uralkodói és emberi magatartásának tengelyébe a múlt értékeinek konzerválását, illetve helyreállítását helyezte és e tekintetben nemcsak »laudator-« hanem «-restitutor temporis acti« volt. Constantinusról adott, sokszor idézett jellemzése «-novator turbatorque omnium« az újítást, a meglévőnek megzavarását önmagában is megbélyegezte.

A császár panegyricusának nem megalapozatlan megállapítása szerint a legfelsőbb arisztokrácia tagjait tömörítő testületnek, a senatusnak nem csupán régi tekintélyét adta vissza, hanem a régi kiváltságokat a megbecsülés új jeleivel is tetézte, és ezzel csak a saját restitúciós törekvéseinek jegyében járt el.
A birodalom keleti felének arisztokráciáját szolgálta azzal, hogy a rómaihoz hasonlóan a konstantinápolyi senatus létszámát is 2 000 főre emelte és jogilag is egyenrangúvá tette a római senatussal.
Iulianus még nála is szokatlan élességgel ítélte el a régi tekintélyeket sárba rántó népi, cinikus filozófiát. Ez a császár semmilyen értelemben nem volt forradalmár, de, legalább programja szerint, még újítónak is aligha tekinthetjük. Ámde a meglévő társadalmi viszonyok épségben tartása mellett is észrevehető egy határozott tendencia és ez az, amit teljesen helyesen pillantott meg az idézett szerző az adóktól kiuzsorázott, a bürokraták és gazdagok önkényét szenvedő alsóbb néposztályok helyzetének enyhítésére a fennálló társadalmi viszonyokon belül.
Ez a humanitárius és szociális törekvés belétorkoll hatott a «penétes«, a szegények iránti szociális szimpátiába, s a hatalmasokkal, a gazdagokkal (dynatoi) szemben megnyilvánuló ellenszenvbe.
Ez a magatartás egyrészt abban nyilvánult meg, hogy az állami kiadásoknak, elsősorban az udvartartásnak csökkentésével, az aranypénz-kibocsátás korlátozásával lehetővé vált az adók általános mérséklése, a természetbeni szolgáltatások pénzbeli megváltásának, az cidaerationák csökkentése, adóelengedés stb. Másrészt e magatartás odáig fejlődött, hogy bizonyos adott esetekben (és ilyen volt az antiochiai éhínség is) a császár nyíltan szembekerült a jómódú rétegekkel.

Az antiochiai események szélesebb körű megvilágítása szempontjából a legproblematikusabb, de egyben legjellemzőbb a császár állásfoglalása a városok jómódú vezető rétegének, az ordo curialisnak irányában. Nem vitatott tény, hogy Iulianus éppen a múlt intézményeinek és hagyományainak restaurálását óhajtva, sokat tett a városi élet helyreállítása érdekében. A városokban nagyarányú építkezéseket folytatott. A barbár támadásoktól sújtott városokat újjáépíttette és ismét benépesítette.
A városok földbirtokát és vámjövedelmeit, amelyeket még annak idején Constantinus császár kobozott el az állam javára, visszaadta, Mindezzel bizonyára enyhített a curialisok kötelezettségein. Mennél nagyobb volt ugyanis a város saját jövedelme, annál kisebb áldozatokat kellett kívánni az ott élő jómódúaktól, másrészt pedig a városi földek és vámok bérletét a curia tagjai általában egymás között osztották szét és ezt az eljárást a császár mindaddig nem is akadályozta, amíg a közellátás érdekeit veszélyeztető visszaélések nem történtek.
Közvetve az ordo curialis érdekeit szolgálta a pogány templomok vagyonának visszaszolgáltatása is, minthogy a templomi vagyon kezelése a curia, illetve egyes városi magistratusok kezében, vagy ellenőrzése alatt volt, míg a keresztény egyházi vagyont kezelő clericusok nemcsak, hogy nem voltak, nem is lehettek a curia tagjai, hanem attól teljesen függetlenül tevékenykedtek. Ez az anyagi érdek is hozzájárulhatott a curiák pogány, keresztényellenes felfogásának fenntartásához.

A kereskedő-curialisok kettős megadóztatását és a városok úgy-nevezett önkéntes felajánlásának, a császári örömnapok alkalmából ajándékozott aranykoszorúnak (aurum coronarium) kényszer jellegét Iulianus megszüntette. Az adók kivetését és behajtását kivette az állami közegek (officiales) kezéből és a városi tanács feladatává tette. Mindez arra vallana és ez az uralkodó nézet -, hogy Iulianus uralkodása kedvező volt az ordo curialis, tágabban fogalmazva: a városi jómódú rétegek számára. Ezt pedig már nem lehet állítani.
A városi élet fenntartásáért felelős jómódú városi rétegnek adott kedvezmények csak a város gazdaságának, a városi közéletnek, nem pedig az illetők egyéni érdekeinek szolgálhattak. Jellemzően fejezi ki ezt a tendenciát Mamertinus panegyricusa e szavakkal: ». . . hogy a városokban ne a magánházak, hanem a középületek emelkedjenek új pompával. Ezek a szavak azért is fontosak, mert pontos ellentétét adják annak az elítélő jellemzésnek, amellyel Libanios, a Iulianushoz igen közel álló rétor illette a császár elődjének, Constantinusnak a városokkal kapcsolatos eljárását.
Tehát egy olyan gondolat ez a közvagyon és a magánvagyon szembeállítása az utóbbi rovására -, amely a császár környezetében közkeletű lehetett. Egyébként is ez a törekvés, mint a »régi jó erkölcsöké tartozéka, teljesen megfelelt Iulianus konzerváló és puritán törekvéseinek. Más szóval ez annyit jelent, hogy Constantinus alatt »a város« és a »curia« tönkrement, de (különösen egyes) városiak és curialisok gazdagodtak, Iulianus célja pedig az, hogy a curia, mint olyan, gazdagodjék, ne az egyes curialisok.
Ezt a célt szolgálta a curialis tisztség betöltésére való kötelezettség többirányú kiterjesztése és megszigorítása, pl. Antiochiában kiterjesztése a leányági leszármazottakra is, a curiák létszámának növelése, plebejus elemek bevonásával, a curialisok ellenőrzése a tekintetben, nem érvényesül-e protekció, összeköttetés az előnyök és a terhek szétosztásában és a választásokban. Éppen ilyen alapon érvénytelenítette a császár az antiochiai választást. A Constantinus alatt elég bőven adományozott immunitásokat a császár csökkentette, vagy teljesen visszavonta, a clericusokat kötelezte a curialis terhek vállalására. A curialisok részéről űzött különböző fajta visszaéléseket akadályozni igyekezett.

Ha egyházi szerzők, pl. a különösen gyűlölködő Nazianzosi Gergely, azt állítják, hogy Iulianus uralma növelte a városok nyomorát és nehézségeit, akkor éppen az ilyenfajta elégedetlenség szólal meg a kifakadásokban. Nem véletlen, hogy Iulianusnak intézkedéseket kellett tennie a curialisi kötelezettségek elől való menekülés ellen.
A város és a városiak, a curia és a curialisok irányában megnyilvánuló politika kettőssége az érintett társadalmi csoport tagjai részéről hasonló kétértelmű magatartást váltott ki. Ez ellentmondó érzéseken belül Iulianus uralkodásának kezdetén a jó bizalom és a reménykedés volt előtérben, és ez fokozatosan adta át helyét a kibontakozó kedvetlenségnek, elégedetlenségnek.

Már Mamertinus szükségesnek tartja, hogy megvédje Iulianust azzal a váddal szemben, mintha barbár módon nem viseltetnék megértéssel a jómódú városiakkal szemben s maga Iulianus ugyanezt a gondolatot variálja ironikus formában Antiochia lakóival szemben írt gúnyiratának nem egy helyé. A Iulianus irányában kialakult értékelés szempontjából legjellemzőbb a már említett Ammianus és Libanios magatartása a császárral és intézkedéseivel szemben.

Az Ammianus által adott Iulianus kép egységének hiánya oly szembetűnő, hogy már egy fél évszázada arra késztette Seeck-et, a késő ókor e mélyreható kutatóját, hogy Ammianusnak Iulianusról szóló könyvei mögött két forrást egy Iulianus-párti és egy Iulianus ellenes forrást tételezzen fel. Újabban Thompson tagadta e feltevés helyességét és Ammianus ambivalens magatartását lélektani okokkal magyarázza. E belső okok sorában első helyre kell tennünk Ammianusnak, mint antiochiai curialisnak osztályhelyzetéből fakadó ellentmondásos álláspontját a »város«-t gazdagító, de a curialisokat megterhelő császárral szemben. Iulianust, az embert és törekvéseit egészében szinte elragadtatással jellemzi, de konkrét intézkedéseinek nagy részét kíméletlenül bírálja. Többek között helyteleníti a curialis kötelezettség kiterjesztését, a leányági öröklődés bevezetését, az immunitások megszüntetését, főként pedig az ármaximálást.

Ugyanez a kettősség figyelhető meg Libanios részéről is, hasonló okokból. A rétor azokban a megnyilatkozásaiban, amelyekben nem béklyózta az antik panegyricusok stíluskényszere, a császár intézkedéseit csak fenntartásokkal tudja helyeselni. Ha a császár tettei nem is voltak mindig helyesek mondja -, nemes indulata és szándéka feltétlenül magasztalást érdemel. A 363. évi ármaximáló intézkedéseket pedig végkép elítélte és csak azzal mentegette, hogy a császárt valamilyen gonosz szellem (daimon phthoneros) szállta meg.
Minden valószínűség amellett szól továbbá, hogy a 363. évi Iulianus elleni tüntetések kezdeményezői is a curialisok közül kerültek ki. E tüntetések jellegzetes mozzanata volt Iulianus külsejének karikírozása, vagy az az állítás, hogy a császár a chi betű ellen harcol. Számos analógia és a belső valószínűség is amellett szól, hogy e gúnyolódást vizuális módon fejezték ki s ennek színhelye a városi színház volt, végrehajtói pedig színészek, mimusok, akiket erre a célra, közhangulat teremtésére béreltek fel. Erre vall Libaniosnak a tüntetés után tett javaslata, hogy zárják be a színházat és a cirkuszt.

Iulianus társadalmi vonatkozású törvényhozói és adminisztratív intézkedései tehát szembeállították őt az uralkodó osztályok különböző rétegeivel, legfőképpen azonban a városi jómódú polgársággal, a curiák tagjaival, továbbá azokkal a jómódú, elsősorban kereskedő, városi rétegekkel, amelyeket ő kényszerített a curialis terhek viselésére és korlátozott az üzérkedés lehetőségében.


Forrás: Hahn István Iulianus és Antiochia