Iulianus császár politikai tevékenységének két sarkpontja - amennyiben igen jelentős katonai, határvédő tevékenységétől eltekintünk: egyrészt valláspolitikája, a pogányság helyreállítása, másrészt társadalmi és szociális törekvései. A köztudatban az előbbi, a vallási törekvés keltett lelkes együttérzést, vagy éles elutasítást az «-apostata-« személyével és törekvéseivel szemben. De nem árt rámutatni arra, hogy pl. a 362. évre kinevezett egyik consul, Claudius Mamertinus ez alkalomból szokásszerűen elmondott panegyricusában, köszönő és magasztaló beszédében, a császár katonai érdemei mellett szociális tevékenységét helyezi előtérbe, míg vallási törekvéseit csupán futólag említi meg. Már pedig a hivatalos udvari szónokok tényközlései bármily megbízhatatlanok legyenek is, mégis hitelesen tanúskodnak az udvari körök mindenkori hangulatáról és hivatalos álláspontjáról.
A mai kutatás is megfelelő figyelmet szentel már a császár szociális tevékenységének. Azt a jogos kérdést azonban, van-e, éspedig milyen természetű, törvényszerű összefüggés Iulianus törekvéseinek két területe, a vallási és a szociális politika között, legélesebb formában csak nemrégen vetette fel egy szovjet kutató magyarra is lefordított tanulmányában, amely tudomásunk szerint az utóbbi évtized egyetlen magyarnyelvű publikációja Iulianus-szal kapcsolatban.

A tanulmány szerzője a kérdés megoldását abban látja, hogy «-egyrészt a késői birodalom valamennyi uralkodó társadalmi eleme csakhamar kereszténnyé vált, másrészt, hogy a hivatalos kereszténységgel szemben megfigyelhető vallási ellenzék fokozatosan egybeolvadt a dominátus-korabeli rezsim polgári ellenzékével.
Közelebbről: az ősi pogány kultuszokhoz való makacs ragaszkodás sajátságos kifejezése lett annak a tiltakozásnak, ahogyan a válságba jutott ókori szabad polgárság ideológusai szót emeltek a bürokratikus-önkényuralmi kormányzat pusztító és demoralizáló új formái ellen». E jellemzés lényege tehát az, hogy Iulianus-nak mind vallási, mind szociális törekvései egy tőből sarjadtak: mindkettő ama elnyomott szabad tömegek törekvéseit fejezi ki, amelyek ügyével a császár magát azonosította.