Antiochiában, amelynek gazdasági helyzetét a nagyarányú katonai beszállásolások már kb. 360 óta válságossá tették, a császár ott-tartózkodása idején, az előző év őszi esőzéseinek elmaradása miatt éhínség jelei mutatkoztak. Már röviddel Iulianus megérkezése után, 362 július 18-án a hippodromosban a császár jelenlétében a tömeg tüntetni kezdett s ezt kiáltozta: Minden bőven kapható, de minden drága.
A császár a tüntetés hallatára másnap magához hívatta a város előkelőit, a tanács (búié) tagjait, hogy a teendőkről tanácskozzék. Mivel azok megígérték, hogy véget vetnek az árdrágításnak, megnyugodott. Három hónapig nem is történt semmi. Október végén, a júniusi rossz termés már észrevehetően éreztette hatását, kitört az éhínség. Csak ekkor szánta rá magát a császár a közbelépésre.

A közszükségleti cikkek árát maximálta, elsősorban a gabonáét, éspedig az erőszakosan felvert ár (1 solidus = 10 modius gabona) kétharmadának megfelelő értékben (1 solidus = 15 modius). Ez megfelelhetett az addig szokásos átlagos piaci árnak, tehát nem volt irreálisan alacsony. Ezzel egyidejűleg nagymennyiségű gabonát hozatott be Egyiptomból és más környező területekről: előbb 400 000 metront, majd további 5 000, 7 000, végül még 10 000 modiust.
A gazdagok (hói plusioi) spekulációja azonban részben meghiúsította az erőfeszítéseket. Hivatalos áron a városban felvásárolták a gabonát, majd a falvakba szállították, ahol az éhínség nem volt kisebb, mint a városban - és az ellenőrzés vidéki lazaságát kihasználva, azt ott nagy nyereséggel továbbadták.
A kenyérínséget úgy látszik a nagy behozatal révén így is sikerült nagymértékben enyhíteni, úgy, hogy a császár intézkedései e tekintetben elérték céljukat. Viszont más élelmicikkekben (olaj, bor, stb.) a felhalmozás és felvásárlás miatt változatlan volt a hiány. A császár, aki számolt azzal, hogy a gazdagok nem jó szemmel nézik majd törekvéseit és csupán »az elnyomást szenvedő sokasága érdekeit tartotta szem előtt, mégis kénytelen volt észre venni, hogy erőfeszítései ellenére az egész város lakosságának szemében népszerűtlen lett.

Tüntetések indultak meg ellene, alighanem a színházban és a cirkuszban. Nyilvánosan gúnyolták torzonborz filozófus-szakállát, alacsony termetét, görnyedt járását, pongyola öltözetét, véres állatáldozatait. Fennhangon kiáltozták, hogy csak két betűt szeretnek, a kappát (értsd: Constantinus császárt, Iulianus elődjét) és a chit (a Christos rövidítése).
A közhangulat ellen a császár nem tudott vagy nem akart erőszakos eszközökkel fellépni. Ehelyett megírta és baráti körben még 363 februárjában felolvasta az Antiochia lakóit gúnyosan kipellengérező írását, a Misopógón - Szakállgyűlölő - című szatíráját (a cím célzás a császár szakállát gúnyoló felvonulásra) s a várost a perzsák ellen induló serege élén azzal a haragos ígérettel hagyta el, hogy oda soha többé nem tér vissza, hanem Tarsost fogja székvárosává tenni. Utolsó kormányzati ténykedéseinek egyikeként egy kegyetlenségéről hírhedt Alexandros nevű személyt nevezett ki Szíria proconsuljává, mondván, hogy az Antiochia-bélieknek úgy látszik ilyen helytartóra van szükségük.

Az egész epizód legjellemzőbb és a császár által többször is mély fájdalommal kiemelt mozzanata az az általános és a lakosság minden rétegének részéről tapasztalható ellenállás, amely a császár intézkedései nyomán ezeket kísérte. Ez annak ellenére történt, hogy Iulianus becsületes törekvéssel »az elnyomott többsége érdekében fáradozott, az árdrágítást nem csupán adminisztratív eszközökkel akarta elhárítani, mint bátyja, Gallus caesar tette kilenc évvel azelőtt, hanem jelentős gabonabehozatallal teremtette meg a hivatalos ár árualapját, és a kenyérhiányt sikerült is megszüntetnie.
Érthető, ha az antiochiai curiához közelálló személyek, mint Ammianus Marcellinus, a történetíró, maga is jómódú antiochiai család sarja és Libanios, a város hivatalos rétora, bár egyébként »általában« rajongó hívei voltak a császárnak - erről később még bővebben kell szótanunk -, ebben az adott ügyben való eljárását helytelenítették. Ezt a helytelenítő ítéletet kellő kritika nélkül a modern kutatók is átvették, alighanem a gazdasági tevékenység szabadságának« dogmája alapján.

De érthetetlen a Iulianus írásában oly keserű érzésekkel emlegetett elnyomott tömegnek teljesen elutasító magatartása olyan szociális intézkedésekkel szemben, amelyek végrehajtásának erélyét talán lehetett kifogásolni, de magukat a szóbanforgó intézkedéseket, azok célját és tendenciáját csak helyeselhették.
Ha Iulianusnak elkeseredetten kellett tudomásul vennie, hogy a városi közvélemény ahelyett, hogy, mint kilenc évvel azelőtt tette, a saját gazdagjaival fordult volna szembe, most a szegények érdekeit védő császárt támadja és gúnyolja, ennek okát nem az intézkedések gazdasági hatástalanságában, hanem más, éspedig olyan mélyebben fekvő tényezőkben kell keresnünk, amelyek a császár egész politikájának jellegét és eredményességének fokát meghatározták.