Ugyanennek az évnek az elején Titus Caesar, akit atyja Judaea meghódítására jelölt ki, és aki már akkor kiváló hadvezér volt, amikor még mindketten magánemberekként éltek, most nagyobb erővel és tekintéllyel tudott fellépni, mert a tartományok és hadseregek versengve ajánlották fel támogatásukat. Ő pedig, hogy kiváltságos helyzetét hangsúlyozza, ragyogó fegyverzetben, harciasan jelent meg, nyájas beszélgetésekkel másokban is felébresztette a szolgálatkészséget, és akárhányszor sáncmunka vagy menetelés közben a közkatonák közé vegyült, anélkül, hogy ezáltal vezéri méltóságán csorba esett volna. Judaeában három legió: az ötödik, tizedik és a tizenötödik - Vespasianus harcedzett katonasága - fogadta.
Melléjük vette Syriából a tizenkettediket, valamint az Alexandriából odavezényelt huszonketteseket és hármasokat; csatlakozott hozzá húsz szövetséges zászlóalj, nyolc lovas egység, továbbá két király: Agrippa és Sohaemus, Antiochus király segédcsapatai, valamint egy erős arab harccsoport, amely a szomszédok között szokásos gyűlölködés miatt a zsidóknak halálos ellensége, és még sokan, akiket Róma városából vagy Itáliából az a remény csődített oda, hogy sikerül megnyerniük maguknak a még senkitől sem befolyásolt trónörököst.

Ezekkel a csapatokkal, rendezett hadmenetben, lépte át az ellenség határait; mindent felderítve és a döntő ütközetre készen, Jeruzsálemtől nem messze ütött tábort. De ha már a hírhedt város végpusztulásáról akarunk beszámolni, helyénvalónak látszik régebbi történetét feltárni. Azt beszélik, hogy a Kréta-szigetéről menekülő zsidók Lybia legszélén telepedtek meg, abban az időben, amikor Jupiter erőszakkal eltávolította Saturnust és átvette az uralmat. Mindennek bizonyítéka a nevük: Kréta-szigetén híres hegy az Ida, a mellette lakó Idaeus-okat nevezik barbár módra megnyújtott névvel Iudaeus-oknak.
Egyesek szerint Isis uralkodásának idején az Egyiptomban túlságosan megsokasodott lakosság Hierosolymus és Juda vezetése alatt átözönlött a szomszédos területekre; többen azt állítják, hogy az etiópoktól származnak, akiket Cepheus király uralkodása alatt a félelem és a gyűlölet lakóhelyük megváltoztatására késztetett. Vannak, akik azt írják, hogy földnélküli asszír kivándorlók elfoglalták Egyiptom egy részét, majd később benépesítették a maguk városain kívül a héberek földjeit és Syria közelebb eső vidékeit is.
Mások szerint a zsidók eredete dicső: a solymusok, a Homeros költeményeiben emlegetett solymos nép várost alapított és a maga nevéről Hierosolyma-nak (Jeruzsálem) nevezte el.

A legtöbb szerző egyetért abban, hogy amikor szerte Egyiptom földjén járvány pusztított, amely eléktelenítette az emberek testét, Bocchoris király felkereste Hammon jóshelyét-és védelmet kért ellene. Azt a parancsot kapta, hogy tisztítsa meg országát, mégpedig úgy, hogy az istenek előtt is gyűlöletes zsidó fajtát idegen földre költözteti. Ezért, miután felkutatták és összeterelték ezt a népséget, magára hagyták a sivatagban; ezek mind tehetetlenül siránkoztak, csak egy Mózes nevű száműzött intette őket arra, hogyha már az istenek is, emberek is így elhagyták őket, ne várják egyikük segítségét sem, hanem csak magukban bízzanak s az isteni vezetésben, amely először segíti őket megszabadulni ebből a mostani nyomorúságukból. Hajlottak szavára és csak úgy találomra útnak indultak. Legjobban a ,szomjúság gyötörte őket, és már szinte félholtan kezdtek hullani mindenfelé a sivatagban, amikor egy falka vadszamár a legelőről egy erdő borította hegytetőre kaptatott fel. Mózes utánuk ment, a füves talajról vízre következtetett és csakugyan bővizű forrásokat talált. Ez felüdítette őket, és miután hat napon át egyfolytában vándoroltak, a hetediken elkergették az ott lakó földművelőket és elfoglalták a földjüket, s azon várost alapítottak és templomot szenteltek.

Mózes, hogy népét a jövőre megszervezze, más emberek szokásaitól merőben eltérő új szokásokat szabott meg. Ott szentségtelen mindaz, ami nálunk szent, viszont náluk megengedett minden, ami nekünk tisztátalan. Annak az állatnak a képmását, amelynek út mutatása nyomán bolyongásuknak és szomjazásuknak véget vetettek, szentélyükben tisztelik, ugyanakkor kost áldoznak, mintegy Hammon megcsúfolására. Bikát is áldoznak. mivel az egyiptomiak tisztelik az Apis-bikát. A disznó húsától tartózkodnak, annak a csapásnak az emlékezetére, hogy egykor őket is elrútította az a járvány, amely ezt az állatot pusztítja.
Hajdani hosszú éhezésük emlékét ápolják mind a mai napig gyakori böjtölésekkel, és a zsidók kenyere ma is kovász nélkül készül annak bizonyságául, hogy annak idején lopták hozzá a gabonát. Állítólag a hetedik napot pihenésre szánták, mivel ez vetett véget megpróbáltatásaiknak; majd amikor csábította őket a tétlenség, minden hetedik évet is a henyélésnek szenteltek. Mások szerint ez nem más, mint Saturnusnak kijáró megtiszteltetés, akár azért, mert vallásuk alapjait az idaiak hagyták rájuk, akik a hagyomány szerint Saturnusszal együtt kényszerültek számkivetésbe és a zsidó nép megalapítói lettek, akár pedig azért, mert a halandókat kormányzó hét bolygó közül a legmagasabb körpályán és a legnagyobb hatalommal a Saturnus-csillag mozog; és egyáltalán a legtöbb égitest a hetes szám törvénye szerint végzi útját és pályáját.

Ezeket a szertartásokat, akárhogyan honosodtak is meg, igazolja ősrégi eredetük. Egyéb fonák és rút intézményeik éppen ocsmányságuk révén érvényesültek, mert a sok hitvány cserbenhagyta ősi vallását és mind odahordja adóját és adományait; ezért nőtt meg a zsidók hatalma, és mivel hűségük egymás iránt törhetetlen, áldozatkészségük határtalan, mindenki mást úgy gyűlölnek, mint az ellenségüket. Másoktól elkülönülve étkeznek, külön hálnak, és bár az érzéki élvezetre mindenkinél hajlamosabbak, idegen nőktől megtartóztatják magukat; egymás között semmi sem tilalmas nekik.

A körülmetélkedés náluk törvény, hogy erről a különösségükről fel lehessen őket ismerni. Akik átveszik szokásaikat, ugyanígy élnek, és a legelső tanítás, amit kapnak, az, hogy tagadják meg isteneiket, szakadjanak el hazájuktól, semmibe vegyék szüleiket, gyermekeiket, testvéreiket. Fajtájuk gyarapításáról mégis gondoskodnak: mert vérrokonaik meggyilkolását bűnnek tartják, és a háborúban vagy vesztőhelyen elpusztultak lelkét örökéletűnek vélik; ezért él bennük utódok létrehozásának a vágya és a halál megvetése.
Halottaikat egyiptomi szokás szerint eltemetik, nem hamvasztják; ugyanígy vélekednek az alvilágról is, viszont az istenekről ellenkezőleg. Az egyiptomiak sokféle állatot és felemás istenképmást tisztelnek, a zsidók ellenben csak egyetlen, éspedig testetlen istenséget ismernek el: szentségtörőknek tartják azokat, akik az istenek képéit mulandó anyagokból az emberek hasonlatosságára készítik; az a bizonyos legfőbb lény örök és ábrázolhatatlan és nem pusztulhat el. Ezért semmiféle szobrot nem állítanak városaikban, nemhogy templomaikban; a királyoknak nem hódolnak így, a császárokat sem tisztelik ezzel. De mivel papjaik fuvolával és dobokkal szoktak zenélni, borostyánnal szokták koszorúzni fejüket és a templomban arany szőlővesszőt találtak, egyesek arra gondoltak, hogy Bacchust, a Kelet legyőzőjét tisztelik, bár szokásaik egyáltalán nem egyeznek; hiszen Bacchus ünnepi és vidám szertartásokat rendelt, a zsidók szokásai pedig ízléstelenek és mocskosok.

Földjük és határaik Kelet felé Arábiával szomszédosak; délen Egyiptom határolja, nyugat felől Fönícia és a tenger; északon hosszú vonalon Szíriával érintkezik. Lakosai egészséges testűek és munkabírók. Eső ritkán esik, a föld mégis termékeny; terményeik azonosak a mieinkkel, ezeken kívül van balzsamfájuk és többféle pálmájuk. Pálmaligeteik fái sudárak és pompásak, a balzsamfa alacsony; ha a duzzadó gallyat vassal megsértjük, összezsugorodnak a szövetei; kő vagy cserépdarabbal szokták felhasítani s nedvét gyógyításra használják. Hegyei közül a Libanon emelkedik a legmagasabbra: csodálatos, hogy ilyen hőségben is hűvös, és örök hó fedi; ugyaninnen ered és kapja vizét a Jordán folyó, de a Jordán nem a tengerbe ömlik, hanem egy-két tavon egész víztömegével átfolyik, végül a harmadikban megreked.

Óriási kiterjedésű tó ez, olyan, mint egy tenger, vize szokatlanul büdös, egészségtelen kigőzölgése ártalmas az ottani lakosságra, és sem a szél meg nem mozgatja, sem halaknak, sem vízi szárnyasoknak nem ad életlehetőséget. Lomha vizén ott marad, amit rátesznek, mintha a földre tették volna; egyformán fennmaradnak benne, akik tudnak, vagy akik nem tudnak úszni. Az évnek bizonyos szakában kátrányt vet ki magából, amelynek összegyűjtését, mint egyéb mesterségeket, tapasztalásból tanulták még. A természettől fogva sötétszínű folyadék a víz felszínén úszik, de csak akkor áll össze, ha ecetet öntenek rá; így azután kézzel is meg vehet fogni, és akik ezzel foglalkoznak, felhúzzák a hajók fedélzetéig; azután már minden segítség nélkül befolyik és megtölti a hajót, amíg csak el nem vágják. De rézzel vagy vassal nem lehet elvágni: ugyanígy visszahúzódik a vértől vagy az asszonyok havi tisztulásával beszennyezett ruhától. Így írják a régi szerzők, de a vidék ismerői szerint a tó hullámain úszó kátrányt úgy terelik és kézzel vonszolják ki a partra, majd amikor a föld melegétől, a nap hevétől kiszáradt, bárdokkal és ekékkel hasogatják darabokra, mint a fatörzseket vagy a sziklákat.

Nem messze vannak innen azok a mezők, amelyekről azt beszélik, hogy hajdan termékenyek voltak, és teli voltak nagy városokkal, majd villámcsapásoktól földig égtek; ennek megmaradt a nyoma, abban, hogy a szemre is kiaszott föld elvesztette termőerejét. Mert minden növény, akár magától kel, akár emberkéz ültette, kihajt, esetleg virágzik is, vagy teljes nagyságúra megnő, de megfeketedik, elfonnyad és szinte hamu módjára szétporlad. Én hihetőnek tartom, hogy az egykor híres városokat égi tűz emésztette el, egyébként pedig az a véleményem, hogy a tó kipárolgása fertőzi meg a földet, rontja meg a fölötte elömlő levegőt, és ezért rothadnak meg a vetések és a gyümölcsök, mivel a talaj és az éghajlat egyformán egészségtelen.
Még a Belus folyó is a Zsidó-tengerbe ömlik: ennek a torkolata mellett gyűjtik össze azt a homokot, amelyből salétrommal vegyítve üveget olvasztanak. Rövid ez a partsáv, mégsem tudják kimeríteni azok, akik a homokot kitermelik.

Judaea nagy része teli van falvakkal, de városaik is vannak. Az ország fővárosa Jeruzsálem. Itt van a felbecsülhetetlen gazdagságú templom: első falgyűrűje a várost övezi, a második a királyi palotát, a legbelső a templomot. Bejáratát csak zsidó közelítheti meg, de küszöbétől a papok kivételével mindenki mást távol tartanak. Amíg a Kelet urai az asszírok, médek és a perzsák voltak, a zsidót tekintették a legmegvetettebb szolganépnek; miután a makedónok szerezték meg a hatalmat, Antiochos király ki akarta irtani babonaságukat és a görögök szokásait szerette volna köztük meghonosítani, de a parthusok elleni háború megakadályozta abban, hogy ezt az undorító népet megjavítsa; mivel Arsaces ebben az időben pártolt el. Ekkor a zsidók, amíg a makedónok hatalmi helyzete meggyengült, a parthuroké még nem erősödött meg, a rómaiak pedig egyelőre messze voltak, maguk választottak királyokat. Ezek, miután az ingatag tömeg elűzte őket, fegyverrel szerezték vissza uralmukat, majd odáig mentek merészségükben, hogy polgárokat száműztek, egész városokat felforgattak, testvéreiket, hitveseiket, szüleiket legyilkolták, és általában azt művelték, amit a királyok szoktak, de a babonaságnak kedveztek, mivel hatalmuk megerősítése végett a főpapi méltóságot is kisajátították.

A rómaiak közül Craeus Pompeius volt az első, aki a zsidókat leigázta és a győzelem jogán behatolt a templomba: így vált köztudomásúvá, hogy bent semmiféle istenkép nincs, üres a templom, és a szentélyben sincs semmi. Jeruzsálem falait lerombolták, a templom megmaradt. Nemsokára kitört nálunk a polgárháború, s miután a keleti tartományok Marcus Antonius fennhatósága alá kerültek, Pacorus parthus királyfi elfoglalta Judaeát, de elesett Publius Ventidius kezétől, és a parthusok visszakényszerültek az Eufrátesz túlsó partjára: a zsidókat pedig Caius Sosius verte le.
Azt a királyságot, amelyet Antonius adott Herodesnek, a győztes Augustus gyarapította. Herodes halála után bizonyos Simon nem várta meg Caesart, hanem királlyá kiáltatta ki magát. Ezt Quintihus Varus szíriai helytartó végeztette ki, a megrendszabályozott országot pedig három részre osztva Herodes három fia kormányozta. Tiberius alatt nyugalom volt; majd amikor Caius Caesartól azt a parancsot kapták, hogy képmását helyezzék el a templomban, inkább fegyvert fogtak; ennek a lázadásnak a császár halála vetett véget. Claudius a királyok halála, illetőleg területük csökkentése után Judaeát mint tartományt római lovagokra vagy felszabadított rabszolgákra bízta. Ezek közül Antonius Felix mindenféle, szolgalelkekre valló kegyetlenkedéssel és önkénnyel gyakorolta a királyi hatalmat: Drusillát, Cleopatra és Antonius unokáját kapta feleségül, úgyhogy Felix Antoniusnak az unokaveje, Claudius pedig ugyanannak az unokája volt.

A zsidók türelme mégis egészen addig tartott, amíg Gessius Florus nem lett a helytartó: alatta háború tört ki. Cestius Gallusnak, Syria helytartójának, aki el akarta fojtani, egyre-másra ütköztek és többnyire vereségek szakadtak a nyakába. Miután ő a végzet rendeléséből, vagy életuntságból öngyilkos lett, Nero megbízásából Vespasianus szerencséjével, hírnevével és kiváló alvezéreivel két nyár lefolyása alatt az egész síkvidéket és Jeruzsálemen kívül valamennyi várost megszállotta győztes seregével.
A következő évben mindenki a polgárháborúval volt elfoglalva, így ez az esztendő a zsidókra nézve nyugalomban telt el. Amint Itáliában helyreállt a béke, a külső gondok is újra felütötték a fejüket: növelte a felháborodást, hogy a zsidók voltak az egyedüliek, akik nem engedtek. Egyszersmind célszerűnek látszott, hogy Titus az új uralom minden lehetséges sorsfordulatára való tekintettel a hadseregnél maradjon.

Tehát táborát, mint mondottuk, Jeruzsálem falai (lőtt ütötte fel és tüntetőn megmutatta csatarendbe állított légióit. A zsidók közvetlenül a várfalak tövében állították fel harci alakulataikat, hogyha kedvez nekik a hadiszerencse, előbbre merészkedhessenek, ha viszont visszavetnék őket, elő legyen készítve a menekülésük. A könnyű fegyverzetű zászlóaljakkal együtt ellenük küldött lovasság nem tudta eldönteni a csata sorsát. De később meghátrált az ellenség, és a következő napokon a vár kapui előtt több összecsapásra került sor, míg végül folytonos veszteségek közben visszakergették őket a falak mögé.
A rómaiak ostrom alá fogták a várost; mert méltatlannak ítélték magukhoz, hogy kivárják az ellenség kiéheztetését, és követelték is a veszélyes vállalkozást: némelyeket a vitézség tüzelt, sokat a vad indulat és a kitüntetések sóvárgása. Magának Titusnak Róma lebegett a szeme előtt, a mindenféle ragyogás és gyönyörűség, ás meg volt győződve róla, hogyha Jeruzsálem rövidesen nem esik el, mindezt nyilván csak nagysokára éri el. De a fekvésénél fogva is nehezen megközelíthető várost hatalmas erődítmények védték, amelyek még sík vidéken épült várost is kellőképpen oltalmaztak volna. Mert a két roppant magas hegytetőt tervszerűen épített falak zárták körül, amelyek ferdén előreugró vagy befelé húzódó szögleteket alkottak, úgyhogy az ostromlókat oldalról semmi sem védte a lövedékektől; a sziklás hegy legszéle meredeken zuhant alá, s ezenfelül ahol a hegy alkalmas volt rá, hatvan lábnyi, lejtős helyeken viszont százhúsz lábnyi bástyatornyok emelkedtek. Pompás építmények voltak s messziről mind egyforma magasnak látszott. Belül, a királyi palota körül másik bástyafal húzódott, és messze ellátszott az Antonius-torony csúcsa, amelyet Marcus Antonius tiszteletére nevezett el így Herodes.

A templom is olyan, mint egy vár; saját külön falait még a többinél is különb munkával építették. Még maga a templom körül húzódó oszlopcsarnok is kitűnő védőberendezés; van ott kimeríthetetlen vizű forrás, a hegyekben földalatti üregek, vannak halastavak és esővízgyűjtő medencék.
A vár építői, tekintettel a néptörzsek egymástól elütő jellemére, gyakori háborúkra számítottak: ezért mindent úgy rendeztek be, hogy akármilyen hosszú ostromot is kibírjon és miután Pompeius mégis elfoglalta, a félelem és a tapasztalat sok mindenre megtanította őket. Így történt, hogy a kapzsi Claudius korában megvásárolták az erődítmények építésének jogát és békében olyan falakat emeltek, mintha háborúra készültek volna; rengeteg szedett-vedett népség csődült oda, és ezt a többi város elpusztulása is megduzzasztotta; mert a legmegátalkodottabbak mind oda menekültek és ott még féktelenebbül uszítottak. Három vezérük volt, ugyanannyi seregük.

A külső, legnagyobb kiterjedésű falat Simon védte, a belső város falát János, a templomot Eleazár. János és Simon erőssége a rengeteg harcos és fegyver volt, Eleázáré maga a vár. De egymással is csatáztak, fondorkodtak, gyújtogattak, és rengeteg élelmiszer a lángok martaléka lett. Majd János áldozat bemutatásának ürügye alatt gyilkosokat küldött Eleazár és védőcsapata ellen, és hatalmába kerítette a templomot. Így az egész város két pártra szakadt, míg végül a rómaiak közeledtére a kívülről fenyegető háború egyetértést teremtett közöttük.
Csodajelek is mutatkoztak, amelyeket azonban sem áldozatokkal, sem fogadalmakkal nem szabad kiengesztelnie ennek a babonaságban élő, a vallási szertartásokat elutasító népnek. Az emberek úgy látták, hogy az égben csatasorok rontottak egymásra, fegyverek csillogtak, és a felhők közül váratlanul előtörő tűz világította meg a templomot. Hirtelen kitárultak a szentély ajtajai, és emberfeletti hang harsogta, hogy eltávoznak belőle az istenek; ugyanakkor hallatszott a távozók hangos zaja. Mindezt néhányan rossz jelnek magyarázták, de még többen szilárdan hittek abban, hogy a papok ősi írásai szerint ebben az időben megerősödik a Kelet, és azok, akik Judeából jönnek, megszerzik a főhatalmat.
Ez a homályos jóslat Vespasianusra és Titusra célzott, de a tömeg az emberi vágyakozás természete szerint ezt a nagyszerű sorsot a maga javára magyarázta, és még a dolgok kedvezőtlen alakulása sem józanította ki. Értesülésünk szerint a mindenféle korú ostromlottak, férfiak és nők száma hatszázezer volt: mindenki fegyvert ragadott, aki csak fegyverfogható volt, de ennél többen is égtek a harci vágytól.

A férfiak és nők egyformán el voltak szánva, és ha egyszer lakóhelyük megváltoztatására kényszerítenék őket, akkor inkább az ilyen élettől félnének, mint a haláltól. Mivel a terep miatt lehetetlen volt a hirtelen rajtaütés, Titus Caesar úgy határozott, hogy töltésekkel és ostromgépekkel támadja meg ezt a várost és ezt a népet. Kiosztotta a légiók feladatait, és addig szünet állott be a harcban, amíg mindazt fel nem vonultatták, amit akár a régi, akár az újabb feltalálók a városok ostromlására kieszeltek.



(Tac. hist. V 1-13.)