Ha a senatorok és az equites, a közkatonák és az állami kincstár, sőt még a városi plebs is hasznot húzott Róma terjeszkedéséből, miért annektálta olyan lassan azokat a területeket, amelyek az ölébe hulltak? Esetenként erkölcsi kifogások merülhettek fel: Flaminius nem volt hajlandó az aitólok követelésére megszüntetni a Makedón Királyságot, mondván, hogy nem római vonás megsemmisíteni az ellenséget.
Habozás érződött Karthágó végleges megsemmisítése kapcsán, amit nehéz volt megindokolni a - különösen a görög - közvélemény előtt, s talán felmerült az a gondolat is, hogy egy államnak szüksége van az ellenségre, hogy elkerülje a korrupciót és a hanyatlást. Nem mintha a rómaiak általában kételkedtek volna annak erkölcsös voltában, hogy egy birodalom felett uralkodnak; amikor a provokatív görög filozófus, Karneadész Kr. e. 155-ben egy felolvasáson Rómában azt sugallta, hogy az igazságosság azt követelné, hogy feladják hódításaikat és visszatérjenek pásztorkunyhóikba, felháborodás tört ki. Ráadásul, az egyes háborúkat támadni lehetett azzal, hogy valaki ellenfele kapzsiságának tulajdonította a kezdeményezést: Kr. e. 167-ben így ellenezte Cato a Rhodosz elleni háborús terveket, s sokan kifogásokat emeltek Crassus parthus hadjárata ellen is.

De jellemző, hogy sokan éppen olyan jól prosperáltak ott is, ahol nem volt annexió. A „királyok, nemzetek és városok", még ha technikailag „szabadok" voltak is, a birodalom szerves alkotórészeit alkották. A szabad államoktól elvárták, vagy szerződéssel kötelezték is őket rá, hogy háború esetén segítséget küldjenek; a római haderő növekvő hányada, különösen a hajók és a lovasság esetében, „segédcsapat" volt. Ami az egyes személyeket illeti, Verres éppúgy szállított el kincseket a „szabad", mint az „adóköteles" városokból.
Nagy római személyiségek éppúgy külső uralkodók és közösségek patrónusai is voltak, mint belsőké, így szerezvén hatalmat, tekintélyt, sőt profitot - a határvonal az ajándékozás és a zsarolás között nagyon keskeny volt, mint azt a numidiai Jugurtha király barátai tapasztalták. Láthatjuk, hogyan terjesztették ki befolyásukat két és fél század alatt a Claudiusok a görögül beszélő országokban, vagy hogyan építették azt ki a Domitius Ahenobarbusok, egy őssel, aki Dél-Galliában harcolt, és Itália nyugati partjain fekvő birtokaikkal, a nyugati Mediterraneumban. (A patronusnak meg kellett tudnia védenie a cliensét a bántalmaktól, ám ha ő maga bántalmazta, másnak nehéz volt közbelépnie.)

A kereskedelmet és pénzkölcsönzést szinte jobban lehetett folytatni ott, ahol nem volt római kormányzó, akihez fellebbezhettek volna az elnyomott bennszülöttek, s ahol bármely akciót a negotiatorok ellen Róma-ellenesként lehetett beállítani. A borkereskedelem már jóval Caesar kora előtt kiterjedt Közép-Galliára, s amikor Cicero Keleten járt, a szerencsétlen fiatal cappadociai király, Ariobarzanes (mellékneve szerint „Kegyes" és „Róma-barát"), súlyosan eladósodott a római pénzkölcsönzőknél, köztük M. Brutusnál, e „becsületes férfiúnál", Pompeiusnál, egy egész falkánál, akiknek az ügynökei szorongatták őt a kamatokért.
Nincs jele, hogy a negotiatorok annexiót kívántak volna; Marius, az equites barátja, nem terjesztette ki Africa provincia határait. De mindig ott volt Róma hatalma, hogy megvédje vagy legalábbis megbosszulja őket; amikor Jugurtha lemészárolta a gyűlölt italicusokat, ez a háború egyik oka lett, s jellemző, hogy ha ők italicusoknak nevezték magukat, a görögök mindannyiukat rhómaiosznak, rómainak mondták.

A római konzervativizmus is fontos szempont. Róma a határaiig feszítette a városállam fogalmát, de nem adta fel azt; a polgároknak személyesen kellett szavazniuk, s végső soron a felsőbb osztály nem sok tagja lehetett üzleti ügyekben külföldön. Sulla koráig a senatus mintegy háromszáz emberből állt, gyakorlatilag mind egykori tisztségviselőből; több provincia több állást jelentett. S az oligarchia, bár folyamatosan kiegészült a gazdag kívülállók köréből - Marius ezek egyike volt -, nem kívánta, hogy túl gyors legyen a folyamat. Féltek attól is, hogy egyesek regnumot, kvázi monarchikus hatalmat szerezzenek, aminek megvethette az alapját az ismételt távollét egy távoli provinciában, bár ezt tehette egy olyan háború is, ami nem végződött annexióval.
Sulla megkísérelte törvénnyel ellenőrizni a becsvágyó kormányzókat (amiből Caesar gúnyt űzött Galliában), egyebek között megtiltván nekik, hogy senatusi engedély nélkül hadsereggel hagyják el provinciájukat. A senatus a Kr. e. 1. század első felében részben azért fordult szembe Egyiptom annektálásával, mert a megbízhatatlan és kapzsi Crassus részt szeretett volna benne venni.

Továbbá, a Kr. e. 3. és 2. században nem volt állandó hadsereg, hanem elméletben évente állították ki, főleg a parasztságból. A hosszú és nehéz hadjáratok a csapatok körében népszerűtlenek voltak, különösen Hispaniában, amely zsákmányban nem volt olyan gazdag terület, mint a Kelet. Cato Kr. e. 167-ben azt mondta, hogy Makedóniát nem lehet annektálni, mivel nem lehet megvédeni (részben a határain élő barbárokkal szemben).
A rómaiak ekkoriban komolyan aggódni kezdtek a katonaság minőségének hanyatlása miatt, ami részben, legalábbis bizonyos területeken, a parasztság hanyatlásának volt köszönhető; ezt, mint már említettük, a katonai katasztrófák korszaka követte, azt pedig a pénzszűkéé. Nem csoda, hogy sok helyen hagyták, hogy védjék meg és őrizzék magukat.

Néhány nép ragaszkodott saját bennszülött uralkodójához, s hasznosabb volt meghagyni őket. S ahol görög városokról volt szó, Róma felfedezte, hogy a „felszabadítás" a legjobb politika - talán már Szicíliában és az Adriai-tenger partján, bizonyosan akkor, amikor Flaminius, miután legyőzte a makedóniai Philipposzt, a Kr. e. 196-os iszthmoszi játékokon szabadnak nyilvánította Görögországot, ami frenetikus lelkesedést váltott ki.
Néhány görög város szerződést kötött Rómával (hogy pontosan mennyi, az vitatott), az meghagyta belső autonómiájukat, s csak arra kötelezte őket, hogy háború esetén segélyt nyújtsanak (csak azok a szerződések kötelezték őket, hogy minden tekintetben tiszteletben tartsák a római nép maiestasát, amelyeket egyenlőtlennek írtak le).
Másokat Róma egyszerűen egyoldalúan szabadnak nyilvánított, ez olyan státus volt, amit - mint idővel felfedezték - kész volt egyoldalúan vissza is vonni. Az, hogy Rhodosz Kr. e. 167-ben formális szövetségre vágyott, azt mutatja, hogy ezt bizonyos fajta védelemnek érezték, azonban Róma végül még saját szerződései által sem volt hajlandó béklyóba kötni magát.

Görögország irányában a szabadság politikáját nem érzelmes görögbarátság sugallta, bár Róma több tisztelettel viseltetett a görög közvélemény iránt, mint a barbár törzsekkel szemben, akikkel szemben kétségtelenül súlyosabb volt a számlája; inkább az volt a célja, hogy csökkentse Makedónia és Szíria hatalmát. Róma nem alkalmazta, ha nem felelt meg neki: például különböző városokat átadott barátainak, Pergamonnak és Rhodosznak.

A római erkölcsi rend alapján, miszerint minden beneficiumot officiummal (kötelességérzet vagy ebből fakadó tett) kell visszafizetni, a „szabad" államoktól elvárták, hogy megfeleljenek a római kívánságoknak. Ezek nem mindig fogták ezt fel, s ez a tény hozzájárult ahhoz, hogy Róma viszonya a Kr. e. 2. század első felében megkeseredett a civakodó görög államokkal, mígnem néhány hadvezére, röviddel a Perszeusz ellen indított háború előtt, brutálisan és megvető módon kezdett bánni a görögökkel; e noua sapientiát, vagyis új bölcsességet, mint Livius nevezte, néhány prominens római helytelenítette, de mindhiába.


Elizabeth Rawson