Polübiosz úgy gondolta, senki sem lehet olyan semmirekellő és tudatlan, hogy ne szeretné tudni, hogyan és milyen kormányforma alatt sikerült a rómaiaknak kevesebb mint ötvenhárom év alatt szinte az egész lakott világot uralmuk alá hajtaniuk. Meg kell vizsgálnunk Róma külső terjeszkedését a pun háborúk kezdeteitől; majd folytatjuk vizsgálatunkat Polübiosz halála után, egészen a köztársaság végéig.

Kr. e. 264-ben Róma uralkodott az egész itáliai félsziget felett, kivéve a Pó völgyét (Gallia Cisalpina), s Pürrhosz felett aratott győzelme felkeltette a görögök érdeklődését. Ebben az évben egy római hadsereg átkelt Szicíliába annak megelőzésére, hogy a karthágóiak elfoglalják Messzinát és kezükbe kaparintsák a tengerszorost, s húszévi harc után, ami alatt Róma tengeri hatalommá vált, kiűzte a karthágóiakat a szigetről. Egy részét a baráti Szürakuszainak és egyéb görög városoknak hagyták; más részéért Róma vállalt felelősséget. Kr. e. 237-ben (sovány indokkal, de most, hogy Róma és Karthágó ellenségek voltak, a szigetek életfontosságúak lettek) elfoglalta Szardíniát és Korzikát, amit korábban Karthágó ellenőrzött.
Róma ésszerűen lépett fel az újra terjeszkedő és kalózkodó illírek ellen is az Adria túlsó partján, ahol egy protektorátust hozott létre a tengerpart mentén, ami néhány görög várost is magába foglalt. Amikor újabb és elkeseredett összecsapás tört ki Karthágóval (a második pun háború) és Hannibál Kr. e. 218-ban betört Itáliába, római erőket küldtek támaszpontja ellen Hispaniába, amit többé nem is hagytak el, bár a félszigetet egészen Augustus koráig nem sikerült teljesen pacifikálniuk. Végül Hannibált bezárták Itália „ujjába", s Scipio, aki sikeresen harcolt Hispaniában és sok törzset átpártolásra bírt, a háborút Afrikába tette át, ahová Hannibált csak azért hívták vissza, hogy Kr. e. 202-ben Zamánál vereséget szenvedjen. Karthágó területeket vesztett Róma afrikai szövetségesei javára, s egy újabb kliensállam lett. Másfelől Szicíliából provinciát szerveztek, mivel Szü-rakuszai hűtlennek bizonyult.

Hannibál szövetséget kötött makedónfai V. Philipposszal, római csapatokat vonultattak fel az Adria túlsó partjára, s az ellentét végül a második makedón háborúhoz vezetett, amiben T. Flaminius legyőzte a királyt, s bár a királyságot meghagyták, a szűkebb Görögországot Kr. e. 196-ban „szabadnak" nyilvánították, így a római befolyás lett a legerősebb az egész térségben.
Miután bekapcsolódtak a nagy hellenisztikus hatalmak világába, Róma Scipio és testvére vezetésével győzedelmes harcba bocsátkozott a szíriai III. Antiokhosszal, s bár területet nem foglalt el, Szíria hatalmát megnyirbálta, s barátai, a pergamoni királyság és a rhodoszi szigetköztársaság javára rendezte a keleti Mediterraneum ügyeit.

Egyiptommal, a Nagy Sándor halála után kialakult harmadik nagy királysággal nem vívtak háborút, de az is szinte protektorátussá vált, amint ez drámai módon megmutatkozott, amikor egy római követ a botjával kört húzott az Egyiptomra támadó IV. Antiokhosz köré, s felszólította, hogy mielőtt kilépne belőle, rendelje el a visszavonulást.
Kr. e. 220-tól számítva e pillanatig terjed Polübiosz ötvenhárom éve. Az a tény, hogy Róma kevés területet foglalt el, nem hagyott benne kétséget afelől, hogy birodalma van; a görögök megszokták, hogy azt szövetségeken és ligákon alapulónak tekintsék.

Polübiosz elég sokáig élt ahhoz, hogy beszámolhasson a Róma-ellenes mozgalomról Makedóniában és Görögországban, amelyet kegyetlenül letörtek, s Korinthoszt teljesen elpusztították. Makedónia provincia lett, s kormányzóját tették felelőssé Görögországért. Szinte ezzel egyidejűleg Karthágó, amelyet Róma szövetségese, Numidia királya zaklatott, fellázadt, s az ifjabb Scipio eltörölte a föld színéről; területe Africa provincia lett.
Kr.e 133-ban Pergamon utolsó királya törvényes örökös nélkül meghalt, s királyságát Rómára hagyta (indítékai bizonyos mértékben vitatottak), aminek egy része Asia provincia lett. Annak szükséglete, hogy megvédelmezzék a Hispaniába vezető utat, valamint Rómának régi szövetségesével, Massziliával szemben vállalt kötelezettségei harcokhoz vezettek az Alpokon túli Galliában, s végül egy provincia létrehozását eredményezték, amit még ma is Provence-nak neveznek.

A Kr. e. 2. század vége felé azonban Róma számos vereséget szenvedett barbár ellenségeitől, nevezetesen Afrikában Jugurthától, illetve az északi cimberektől és teutonoktól, akik megrohanták Itáliát (végül mindkét háborút C. Marius fejezte sikeresen be). Belső nehézségek is foglalkoztatták, amelyet a Gracchus testvérek vittek dűlőre, s Kr. e. 91-tól az itáliai szövetségesek ellen vívott szövetséges háború. Ezeket az első tényleges polgárháború követte, ami Sulla rövid diktatúrájához és a senatusi kormányzat helyreállításához vezetett. Külföldön e korszakban érthető módon csak csekély nyereséget könyvelhettek el.
A Kelet elhanyagolásából eredő nehézségeket - ami lehetővé tette a pontoszi Mithridatész felemelkedését, aki a Róma-ellenes érzelmeket kihasználva elfoglalta Kis-Ázsiát, majd erői még Görögországot is megtámadták - végül orvosolták. Pompeius, római hadvezér, úgy döntött, hogy közvetlenebb uralomra van szükség. Provinciákat hozott létre Szíriában (ahol a Szeleukida Királyság a rómaiaktól elszenvedett első veresége óta hanyatlóban volt, az ebből fakadó zűrzavarral) s Bithünia-Pontusban, Kis-Ázsia északi részén; kiterjesztette Cilicia „provincia" határait, ahol Róma egy ideje már megpróbált elbánni a vad partokat kihasználó kalózokkal.
A Kelet fennmaradt részét gondosan megválasztott királyok és dinaszták uralma alá helyezték, akik közül legalábbis néhány adót fizetett Rómának. A birodalom most elérte az Euphratészt, s túlsó partján Róma közvetlen érintkezésbe került Armeniával és Parthiával, azokkal a királyságokkal, ahol a Közel-Kelet nagy részében uralkodó görög kulturális befolyás már kezdett nagyon felszínessé válni.

Alig néhány évvel később, Kr. e. 58-ban, C. Julius Caesar Dél-Gallia kormányzója lett, s megindította hódító háborúját Közép- és Észak-Galliában, amelynek során még a Rajnán és az angol csatornán is átkelt. Britanniát nem sikerült leigáznia, de Galliát provinciává szervezte. Ez volt az első a Mediterraneumtól vagy a hozzá csatlakozó Fekete-tengertől távoli római hódítások közül, s Augustus sikeres alpesi és balkáni, illetve sikertelen germániai hadjárataihoz vezetett.
Időközben azonban katasztrófába fulladt M. Crassus, az úgynevezett első triumvirátus harmadik tagjának kísérlete, hogy elfoglalja Parthiát, s a következő nagyobb annexió bezárta a kört a Mediterraneum körül: Kleopátrát római szeretője, Antonius rávette, hogy építse ki újra Egyiptom hatalmát a keleti Mediterraneumban, azonban vereséget szenvedtek a Róma fölötti hatalomért vívott küzdelemben Antonius vetélytársától, a jövendőbeli császártól, Augustustól.



Elizabeth Rawson