logo

XIX Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Gazdasági motívumok

A törvény szerint minden zsákmánnyal a hadvezér rendelkezett, bár elvárták tőle, hogy valamennyit a kincstárnak adjon, valamennyit pedig középítkezésekre fordítson, nevezetesen a csatában fogadott templomokra. Az ilyen épületek, amellett hogy munkaalkalmat biztosítottak (azoknak, akik a választásokon támogathatták munkaadóikat), fenntartották a közösség előtt az építtető nevét, amit homlokzatán dicsőítettek. S amint a fényűzés - és később a választási megvesztegetések - szintje emelkedett, a zsákmány biztosította a versengő felső osztály tagjai számára szükséges vagyonhoz vezető legrövidebb utat.
Ez volt a legrövidebb út a meggazdagodáshoz a csapatok számára is, akik között a hadvezér kiosztotta a hivatalos zsákmány egy részét - a szabályok ellenére nem hivatalos zsákmány is volt. Bár a Kr. e. 2. század végéig a valóban szegényeket nem sorozták be a hadseregbe, a szolgálatot teljesítő (mind kisebb) kisbirtokosok gyakran eladósodtak gazdagabb szomszédaiknál, s kétségtelenül mindig arra sóvárogtak, hogy megcsinálják szerencséjüket. Később, egy Kr. e. 43-ból származó levélben, D. Brutus elmeséli Cicerónak, hogy embereit bizonyos alpesi törzsek ellen vezette, hogy kielégítse vágyaikat.

Az itáliai háborúk idején a győzelem után meghódított földeket gyakran felparcellázták a szegény polgárok között. Ez ritkábban történt a tengeren túli háborúk után, bár az állam szerzett némi földet, amit a polgároknak vagy idegeneknek bérbe adhatott; néhány veteránt azonban a Kr. e. 2. században elhelyeztek Hispaniában és a Baleári-szigeteken, és sok település keletkezett az Alpokon túli Galliában is.
Gaius Gracchus azonban, aki testvéréhez, Tiberiushoz hasonlóan új látomást táplált magában arról, miként lehet a birodalmat Róma szegényeinek támogatására felhasználni, külföldi coloniák alakítását javasolta; Saturninus, egy másik néppárti tribunus a Kr. e. 2. század végén szintén részletes tervet dolgozott ki - a most már sokszor föld nélküli - veteránokat és a városi plebset szolgáló tengeren túli telepítésről. De Caesar volt az első, aki a két osztályt nagyobb arányokban áttelepítette külföldre.

Gyakran sugallják azt is, hogy a szövetséges háborúig Rómának egyetlen lehetősége volt arra, hogy hasznot húzzon itáliai szövetségeseiből, mivel azok nem fizettek adót, hogy harcra hívta őket. Sok itáliai népnek saját katonai hagyománya volt, s ha időnként nyomasztónak is érezték a római követeléseket, büszkeséget keltett bennük, hogy ők is részt vettek győzelmeiben, amiért sokan úgy érezték közülük, hogy gyümölcseként megérdemlik a politikai egyenlőséget és a római polgárjogot.
Nem kaptak mindig egyenlő részt a zsákmányból, de azok a nagy építmények, amelyeket néhány itáliai szentélyben röviddel a szövetséges háború előtt emeltek, mutatják, hogy a helyi mágnások miként használták azt fel; s ugyanígy, a Campaniából és máshonnan kirajzó negotiatorok néha a háborús profit beruházásával kezdhették meg üzleti műveleteiket. Pompeii bizonyítja Campania virágzását, ami részben a negotiumokból eredt.

A zsákmány rabszolgákat is magában foglalt - vagy már eleve ilyeneket, vagy hadifoglyokat (a rómaiak talán csak ritkán fogadtak el váltságdíjat). A marxisták, eltúlozva a rabszolgaság közismerten nagy jelentőségét az ókori társadalomban, azt feltételezték, hogy a római hódítások hajtóereje a rabszolgaszükséglet volt.
Egyetlen ókori forrás sem utal erre, de a források általában szűkszavúak a rabszolga-kereskedelemmel kapcsolatban. Róma háborúi rabszolgák tömegeit eredményezhették; azt mondják, hogy Aemilius Paulus, a püdnai győző, a senatus rendeletére, hogy szigorúan bánjon a területtel, az észak-görögországi Épeirosz százötvenezer lakosát adta el, s az majdnem pusztasággá vált.

A kereskedelemből is lehetett rabszolgákat szerezni; arról hallunk, hogy néhány gall főnök annyira vágyakozott az itáliai borra, hogy egyetlen korsóért egy rabszolgát adott, s valóban vannak irodalmi adatok gall rabszolgákról Itáliában. Sztrabón, a földrajztudós, azt állítja, hogy virágzása tetőpontján, Kr. e. 100 körül Délosz naponta tízezer rabszolgát forgalmazott (egy részüket eredetileg kalózok vagy rabszolga-kereskedők rabolták el, volt közöttük kitett gyerek vagy adósrabszolga, sokat a barbár törzsektől vásároltak Thrákiában vagy máshol).
Nem meglepő, hogy a Kr. e. 2. század végén és az 1. század elején rabszolgafelkelések törtek ki Itáliában és Szicíliában. Bár az, hogy Itáliában nagymértékben elterjedt a rabszolgák alkalmazása a földeken és kisebb mértékben a képzettséget igénylő állásokban, beleértve a tanítást is (ezek főleg keletiek voltak), inkább az első tengeren túli hódítások következményének, mint indítóokának látszik, valószínű, hogy a későbbi római politikacsinálók némi gondot fordítottak az utánpótlásra; a földbirtokosoknak mindenki másnál nagyobb szükségük volt a rabszolgákra, bár azokat mindenfajta vállalkozásban felhasználták, s a kisemberek is hasznot húztak az alacsony árakból.

A kereskedelem egyre szaporodó bizonyítékai a hannibáli háború után ugyancsak valószínűtlenné teszik, hogy a senatorok teljesen érdektelenek lettek volna a kereskedelemben. Az itáliai export nagyrészt mezőgazdasági termékekből állt, borból, s bizonyos mértékben olajból; a nagy földbirtokosok szabadosok nevében kereskedhettek, akiknek törvényesen is lehettek nagy befogadóképességű hajóik, s míg kötelesek voltak egykori uraikat támogatni, vagy eladhatták termékeiket, agya lábon, a kereskedőknek, amint az idősebb Catónak a mezőgazdaságról szóló értekezése sugallja.
Az úriemberhez méltó távolságtartás így összekapcsolódott a haszonnal. Már azelőtt, hogy Sulla megnövelte volna a senatus létszámát, előfordultak házasságok a gazdag, nem senatori családokkal, s többször rámutattak arra, hogy a szerteágazó tevékenységet folytató negotiatorok közül sokan Itália olyan részeiből származtak, ahol jóval a szövetséges háború előtt polgárjogot kaptak. Sulla után bizonyosan sok új senatornak voltak üzlettel foglalkozó közeli rokonai, s ugyanakkor néhányan valószínűleg nem voltak hajlandóak ejteni korábbi érdekeltségeiket; Kr. e. 70-ben Cicero azt mondja, hogy a Lex Claudiát és az ahhoz hasonló szabályokat megszegik, jóllehet késóbb Caesar újra megerősítette azt 59-ben.
A gazdagok a Keletről származó luxuscikkektől is függtek, hogy fenntarthassák mind fényűzőbb életmódjukat; műalkotásoktól és a díszítőművészet alkotásaitól, ritka élelmiszerektől és boroktól, a képzett rabszolgáktól és a távoli éghajlatok alól származó fűszerektől.

A senatorok kölcsönözhettek kamatra pénzt; Cato, a Kr. e. 2. század közepén, így pénzelt egy szabadosán keresztül kereskedelmi utazásokat, a későbbi senatorok szindikátust alakítottak, amely pénzt kölcsönzött a Rómában időző követeknek. Úgy látszik, hogy a Kr. e. 1. században részt vehettek vagy részt vettek a nagy publicanus társaságokban is, amelyek most bérbe vettek néhány tartományi adót.
Végül, az osztályok között meglévő súrlódások ellenére, a patronatus rendszere azt eredményezte, hogy az üzletemberek nyomást gyakorolhattak az egyes senatorokra, annak érdekében, hogy támogassák érdekeiket. Így nehéz fenntartani azt az álláspontot, hogy a senatus szinte sohasem vette figyelembe a kereskedelmi érdekeket, az egyéb típusú gazdasági előnyökről nem is szólva.

Cicero valóban azt állítja, hogy a rómaiak sokszor indítottak hadat kereskedőik érdekében. Ez részben igaz, például, az első illír háborúról, bár akkor és ott ezek valójában itáliaiak lehettek (abban a térségben a kereskedelem régészetileg még nincs jól dokumentálva); de ugyanakkor követeket is megsértettek, amit meg kellett bosszulni, s talán megválaszolandó kihívás is elhangzott.

Kr. e. 187-ben Róma leszögezte, hogy a rómaiaknak és latinoknak (és talán az itáliaiaknak is) mentesülniük kell a kikötői vámoktól Ambrakiában - s ez nem lehetett olyan elszigetelt akció, mint amilyennek a forrásaink feltüntetik. Az, hogy Kr. e. 167-ben Déloszt szabad kikötővé nyilvánították, gyengítette Rhodoszt, s a római és itáliai kereskedők javára szolgált. S Cicero utal arra is, hogy valamivel 127 előtt Róma megtiltotta az Alpokon túli népeknek (Dél-Galliában; hiábavalóak azok a kísérletek, amelyek megpróbálják kimagyarázni ezt a megjegyzést), hogy szőlőt és olajfát ültessenek, talán azért, hogy megvédje saját bor- és olívakereskedelmét. Ez minden bizonnyal egyedi rendelkezés volt, Róma például, Athéntól eltérően, nem kényszerített közös pénzt befolyási övezetére.

A kereskedelem egyetlen ága, ahol a közvetlen állami érdekeltség érvényesült, a gabonakereskedelem volt. A városi nép nem éhezhetett, a hadsereget el kellett látni. Ahogy szaporodott Róma lakossága, rendszeresen, s nemcsak válsághelyzetekben, külföldről kellett biztosítani a gabonát (főleg búzát). (Itália többi része még önellátó volt, vagy éppen gabonát szállított Rómába.)
Szicília évente termése tizedét adta adóként (s Kr. e. 73-tól szükség esetén egy másik tizedet kellett rögzített áron eladnia Rómának). Kr. e. 146 után életfontosságúvá vált Afrika gabonája. Ma már tudunk arról is, hogy a 2. században egy alkalommal egy római tisztségviselő rávette az észak-görögországi thesszáliaiakat, hogy gabonát szállítsanak Rómába; addig azonban, amíg a város a császárkorban függővé nem vált az egyiptomi gabonától, a Keletet csak ritkán vonták be a szállításokba.

Magánkereskedők feleltek a Rómába irányuló gabonaszállításokért, de a senatusnak figyelemmel kellett kísérnie a helyzetet. Sok más nyersanyagot, mint a gyapjút, Itáliában is meg lehetett szerezni, bár Hispania bányái mindig fontosak voltak, s rövidesen újra megnyitották a makedóniaiakat is.
A kincstár egyre inkább függővé vált a külső bevételektől. Eleinte, úgy látszik, Róma nem mindig vetett ki adót, de azonnal kártérítést követelt, vagy egyszerűen csak nagy összegeket igényelt, amelyeket nem is próbált különös jogcímekkel igazolni; III. Antiokhoszt ezerötszáz talentumra bírságolták. A civilizált Szicíliában Róma átvette a Szürakuszai által bevezetett adórendszert, de talán csak fokozatosan vezették be a tényleges adókat és adták bérbe a bányákat Hispaniában. A contractorok illetményei, a „váltságdíjak", az adók és a zsákmány olyan nagy értékekre rúgtak, hogy Püdna után a polgároktól szedett közvetlen adókat eltörölték, bár egyre költségesebbé vált a - most már egész évben külföldön szolgáló - hadsereg fenntartása.

Az adót néha csökkentették, ha egy területet újjászerveztek, de például új fogyasztási adókat is bevezettek. Később, különösen a szövetséges háború és Sulla diktatúrája után, az államnak, miközben súlyos háborúkat viselt, komoly pénzügyi nehézségekkel kellett szembenéznie; most már a hadsereg nagy részéért is fizetnie kellett, aminek költségeit korábban az itáliai szövetségesek viselték, s hamarosan újra bevezették C. Gracchus gabonasegélyeit is, amit Sulla eltörölt.
Kr. e. 66-ban Cicero azt állította, hogy az egyetlen provincia, amely a védelem és a közigazgatás költségeinek levonása után többletet mutathat fel, Asia volt. Plutarkhosz viszont azt mondja, hogy Pompeius új rendelkezései megduplázták az adóbevételeket. Gallia szintén adózott, s Egyiptom még nála is többet.

Végül, sok senator magánvagyont szerzett a birodalomból. Polübiosz úgy hitte, hogy saját koráig a római tisztségviselők figyelemre méltóan tisztességesek voltak. Cato többször is megismételte, hogy egyetlen sestertius hasznot sem húzott külföldi szolgálatából. De Cicero beszédei illusztrálják azt a magatartást, amely az ő idejében már általánosan elterjedt, bár nem szabad azt hinnünk, hogy minden kormányzó Verres lett volna, akinek mohóságával összes munkatársa versenyre kelt. Maga Cicero meglehetősen becsületes volt, s egy Ciliciából kelt levelében azt mondja, hogy a többi kormányzó, aki akkor a Keleten szolgált, mind tisztességes (bár saját elődje, Ap. Pulcher „nem ember, hanem vadállat").
A Verres elleni beszédek minden lehetséges visszaélést részleteznek, attól kezdve, hogy a kormányzó összejátszott a kalózokkal, egészen addig, hogy olyan sok szobrot rabolt el, hogy a szicíliai turizmust tönkretette.

A Kr. e. 2. századtól kezdve a kormányzókat perelni lehetett zsarolásért, de a tartományok lakosainak még azokban az időszakokban is nehéz volt pert indítaniuk Rómában, vagy elérniük, hogy elítéljék a kormányzót, amikor az equites és nem a senatorok alkották az esküdtszéket vagy az esküdtek többségét.



Elizabeth Rawson