logo

XXIV Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A vagyonos osztály védelme

A gyakorlatban még ott is, ahol egy provincia fizetésre kötelezett vagy adózó lakóiról volt szó, nagy hatáskört bíztak a helyi közösségekre, különösen a görög városokra. A római kormányzó kötelessége főleg a védelem (ezért keletkeztek Itálián kívül az első nagy római utak) és a római polgárok számára az igazságszolgáltatás volt; a bennszülöttek közötti ügyekben is ítélhetett, de nyilvánvalóan nem mindegyikben, s Cicero azt mondja, hogy népszerű volt az a (nem egyedülálló) proklamációja, amelyben kijelentette, hogy egyetlen esetben sem fog ítélni.
A rómaiak nem próbáltak meg egyöntetűséget kényszeríteni rájuk; néhány provinciában egy tisztségviselő, a questor felelt a közvetlen adók beszedéséért, de valószínűleg csak annyiban, hogy ellenőrizte a helyi tisztviselőket. Másokban mind a közvetlen, mind a közvetett adókat adóbérlők gyűjtötték be, akik néha még csak nem is voltak rómaiak, s ezeknek nagyszámú személyzetük lehetett; sok esetben még ilyenkor is a város végezte el az alapvető munkát. E városok nagyjából akadálytalanul folytathatták politikai életüket; amikor Pompeius annektálni kívánta Pontus egy részét, azt találta a legjobbnak megoldásnak, hogy egy csoport görög stílusú várost alapítson, ha a szokásosnál nagyobb területtel is.
E rendszer eredményeként a rómaiak, annak ellenére, hogy időnként komoly súrlódások támadtak, partneri viszonyt alakítottak ki a felső osztályokkal, akik a közigazgatás jelentős részét elintézték nekik, s akiket megvédtek a szegényekkel szemben, akik földosztásért és az adósságok eltörléséért kiáltottak, ahogy néha hallható volt.

Flaminius Görögország városait a jómódúak kezében hagyta. Perszeusz a szegényekhez fordult támogatásért, bár nemcsak hozzájuk; s a Róma-ellenes érzelmek gyakran a gazdagok iránti ellenségességen alapultak - bár jómódú vezetők adhattak hangot ennek, akik féltékenykedtek valamely hatalmon lévő Róma-barát csoportra, vagy eredendően idealisták, vagy nacionalisták voltak. Bizonytalan, hogy Róma milyen mértékben avatkozott be annak érdekében, hogy az alkotmányokat oligarchikusabbá tegye, minthogy azok efelé haladtak; de rendelkezésünkre áll egy makedóniai kormányzónak egy peloponnészoszi városhoz írott kőbe vésett levele a Kr. e. 2. század végéről, ami elárulja, hogy lépéseket tett azért, hogy elnyomja ott a szociális elégedetlenséget.
Polübiosz, aki egy disztingvált politikus családból származott, megvetésre méltónak tartotta a korabeli szolgai hűséget Rómához, de felmérte, hogy a méltóságteljes függetlenség csak szűk határokon belül lehetséges. Úgy vélte azonban, hogy az új keletű visszaélések és szigor ellenére Róma nagy jótéteményeket nyújtott a görög városoknak, s hogy a Kr. e. 148-as felkelés eszeveszett őrültség volt (ezt részben megint a szegények ösztönözték, akik kevésbé voltak tudatában annak, mint a felső osztály, hogy Róma túl erős ahhoz, hogy ellenállhassanak neki). Az bizonyos, hogy a görög közösségek, bármi volt is a motívumuk rá, mindenféle módon megtisztelték Rómát. A korai években sokat ünnepelték fidesét.

A Kr. e. 2. század elejétől kultuszokat alapítottak Róma istennő tiszteletére (Rhómé görögül, jellemző módon, hatalmat jelent), talán ebből a korszakból származik Melinnó költőnő Rómához intézett himnusza. Kultuszokat vezettek be egyes személyek tiszteletére is, kezdve Flaminiusszal; Plutarkhosz leírja a szertartásokat, amelyeket Euboián még az ő korában is elvégeztek a nevében.
A megtiszteltetés fokozatosan leértékelődött: még Cicerónak is templomot szavaztak meg, amit ő visszautasított, megpróbálván határok közé szorítani a városok kiadásait. Nem csoda, hogy a római államférfiak kezdték egyenlőnek érezni magukat a hellenisztikus királyokkal. A kisebb megtiszteltetések - címek, szobrok - nagy számban fordultak elő, még olyan prominens negotiatorok számára is, mint a Cloatiusok, akik a Kr. e. 1. században pénzt kölcsönöztek, és védték - vagy irányították - Gütheion kis városkáját Spárta közelében.

Görögország és Ázsia néhány városa még a mithridatészi háború sötét napjaiban is hűséges maradt, amikor sok helyen lemészárolták a vérszopó negotiatorokat, ha néhányszor csak a fellázadt szomszéd iránti hagyományos ellenségeskedésből is. Így a kis-ázsiai Aphrodisziasz népgyűlése, ahol Róma tisztelte Aphrodité szentélyét, úgy szavazott, hogy minden rendelkezésükre álló emberrel a római hadvezér segítségére sietnek, mert „a rómaiak védelme nélkül még élni sem kívánunk". De a Kr. e. 1. század sok görög város számára szörnyű időszak volt. Szenvedtek a Mithridatész ellen vívott harcoktól, és Sulla nagy összegeket zsarolt ki tőlük a hűtlenséget büntetendő, s hogy finanszírozza a polgárháborút.

A kalózkodás féktelenné vált, míg végre Pompeius elnyomta; úgy látszik ezt tették a publicanusok is, míg Caesar legalábbis Ázsiában korlátozta a hatalmukat. A közösségek, a magánemberekhez hasonlóan, reménytelenül eladósodtak a római hitelezőknél. Cicero azt mondja (természetesen hátsó gondolatokkal) egy Kr. e. 66-ban tartott beszédében, hogy „nehéz elmondani, mennyire gyűlöletesek vagyunk az idegen nemzetek körében".
A kapzsiságot kárhoztatta. Sok város szegénysége régészetileg is kimutatható; kevés új épületet emeltek. A Kelet még ki sem heverte ezt teljesen, amikor új polgárháború robbant ki. Pompeius és Caesar, Brutus és Cassius, Antonius és Octavianus egyaránt Róma alattvalóival finanszíroztatta hadjáratait.
Amikor Judea nem tudta megfizetni, amit Cassius követelt tőle, négy várost és sok tisztségviselőt eladott rabszolgának; mint Antonius megjegyezte, erre nem hatalmazta fel a háború törvénye. Cassius megostromolta Rhodosz szabad városait is, amelyek hosszú időn keresztül Róma barátai voltak, s patrónusa, a Napisten szekere kivételével minden vagyonukat elhurcolta. S Róma még régebbi barátját, Massziliát Caesar ostrommal elfoglalta, mert az Pompeiust támogatta.

S a felsőbb osztályok számos tagja mindezek ellenére is magánelőnyöket és közhasznot látott a Rómának nyújtott támogatásban - vagy nem találta ennek alternatíváját. Ápolták a fontos római személyiségekkel fenntartott kapcsolataikat, vagy magában Rómában, mint követek (egy Kr. e. 2. századi felirat köszönetet mond ezek egy csoportjának, mert rendszeresen eljártak a főbb nemesek reggeli fogadására), vagy amikor a provinciájába tartó vagy ott körutat tevő kormányzókat elszállásolták.

A köztársaság utolsó korszakában az idegen amicusok már Rómában is kezdtek hatalmat gyakorolni, mint a nagy dinaszták tanácsadói; a mütilénéi Theophanész Pompeius bizalmasa volt, s a gadesi L. Cornelius Balbus Caesar bizalmas ügynöke. Bár hadiszolgálatok jutalmaként már hosszú ideje adományozták római polgárjogot, nagyobb léptékben először Caesar adta meg, akinek korában, feledésbe merült az a szabály, hogy a római polgárjogot nem szabad más államokéval összekötni. Megnyílt az út a privilégiumok fokozatos kiterjesztés lőtt, végül már a senatori rang előtt is, ami a következő században összetartotta a birodalmat.



Elizabeth Rawson