logo

XVIII Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A tények

Senki sem vitatja, hogy a hódítások - gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan és politikailag - Róma szempontjából hatalmas következményekkel jártak. Ennek részletezése azonban hevesen vitatott kérdéseket vet fel. A nehézségek részben forrásaink hiányosságainak köszönhetőek.
Polübiosz teljes és meglehetősen megbízható beszámolót írt Róma Kr. e. 264 és 146 között vívott háborúinak zöméről, de későbbi könyvei csak töredékesen maradtak fönn, s az elsőkben korábbi írókra támaszkodott, akikről tudta, hogy elfogultak. Hiányzó részei közül néhányat Liviusból rekonstruálhatunk, aki érzékelhetően felhasználta őt Róma és a Kelet kapcsolatainak leírásánál; de Livius, aki megint csak hiányosan maradt fenn (Kr. e. 167 után csak címekben és kivonatokban), latinul író elődei úgynevezett annalisztikus hagyományait is felhasználta.
Megbízhatósága, s az a mérték, amelyben írásos forrásokat aknázott ki, vitatott, s patriotikus vagy drámai célok érdekében (szem előtt kell tartanunk a legtöbb történetíró retorikai képzettségét, s azt a vágyukat, hogy erkölcsi exemplumokat nyújtsanak) bizonyosan sokszor eltorzította az eseményeket.

Az Augustus kori Liviusnál későbbi szerzők közül a görög történetíró, Appianosz nevezetes, aki sokat elbeszél Róma háborúi közül, éppúgy mint Plutarkhosz, bár ő Életrajzaiban elsősorban az egyéni jellemek iránt érdeklődik. Caesar hadjáratairól rendelkezésünkre állnak - gyakran nem őszinte - Kommentárjai; s Cicero beszédei és levelei sokszor megvilágítják korszakát, esetenként a korábbiakat is.

Az irodalmi források bizonyos mértékben kiegészíthetőek, különösen a görög világban, ahol szokás volt kőbe vésni a dokumentumokat (Nyugaton sokszor bronzot használtak a kevésbé közönséges feliratokhoz, amit újrafelhasználásra be lehetett olvasztani.) Mindenhol a szerencsének köszönhető, hogy mi maradt fenn, sokszor az is csak töredékesen; de a legújabb leletek sok szempontból módosították elképzeléseinket.
A tulajdonképpeni régészet megmutatta, hogy a Kr. e. 2. század folyamán Itália bizonyos területein az önellátó mezőgazdaság miként adott teret a terjedelmesebb, rabszolgák által művelt és piacra termelő földbirtokoknak, s dokumentálja a tengeren túli kereskedelem bővülését e fejlettebb területekkel. De nem vizsgálták, s nem is vizsgálható egész Itália; s rajta kívül a munkák zöme, legalábbis pillanatnyilag, a nyugati Mediterraneumra összpontosította a figyelmét.
Ráadásul a kereskedelem jelentős részének nem maradt nyoma; a kerámia és a márvány fennmaradhat, de mi van a rabszolgákkal, a gabonával, a szárított hallal, a fűszerekkel? Mégis tudjuk, hogy a Kr. e. 2. század első felétől fekete mázas táblákat exportáltak Közép-Itália nyugati partjairól Galliába és Hispaniába, növekvő számú amphorával vagy boroskorsóval, amiből egyes becslések szerint talán negyvenmillió is eljutott Galliába Kr. e. 150 és a köztársaság bukása közötti időben.

Hajóroncsokat is találtak, amelyek Keletről útban Róma felé süllyedtek el; régi és új műalkotásokat tártak újra fel (azaz szobrokat, a festmények valószínűleg elpusztultak), egy alkalommal olyan érdekességekkel együtt, mint néhány görög felirat és egy bonyolult asztronómiai eszköz. Végül a numizmatika is tud valamit mondani nekünk a gazdasági változásokról, amint az érmekincsek és más leletek egyre biztosabban meghatározzák a görög és római pénzkibocsátások időpontját. De például arról még dúl a vita, hogy Róma néhány döntő fontosságú esetben miért bocsátkozott háborúba.



Elizabeth Rawson