logo

XVIII Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A római imperializmus

A legnagyobb vita akörül forog, hogy Róma milyen értelemben volt imperialista. Egykor azt gondolták, hogy Róma nem volt agresszív hatalom; az elszigetelt Massziliával kötött régi szövetsége kivételével, a Kr. e. 3. században kevés kapcsolatot tartott fenn a görög világgal, s érdektelen maradt a Kelet iránt; a hannibáli háború alatt az észak-görögországi aitólokkal kötött szerződésében csak a közös hadműveletekből származó ingó zsákmányra tartott igényt, az ingatlan javakat az aitóloknak hagyta, ráadásul erőtlenül viselt hadat, s ezen kívül kevés formális szövetséget kötött, ha egyáltalán kötött ilyet. Lassan foglalta el a területeket - Kr. e. 167-ben például négy mesterséges „független" köztársaságot alakított Makedóniában.
Néhányszor visszautasította az örökségként ráhagyott országokat - nevezetesen Egyiptomot a Kr. e. 1. század elején -, míg húsz évébe került, amíg befejezte a 96-ban ráhagyott Cyraneica megszervezését. Azt hozták fel további bizonyítékul, hogy a történetírók mindig úgy mutatták be Rómát, mint aki védelmi okokból üzen hadat, vagy, hogy megsegítse szövetségeseit, akikkel szemben kötelezettségei voltak, s fenn kellett tartania fidese (jóhiszeműsége) hírét.
Ugyanis az önvédelemből vagy szövetségesei megsegítésére vállalt bellum iustum, „igazságos háború" gondolatának megszállottja volt. Róma néha talán tévesen hitte, hogy fenyegetik; vitatható, vajon volt-e, vagy Róma tényleg úgy gondolta-e, hogy volt titkos szerződés Kr. e. 200-ban Philipposz és III. Antiokhosz között, s vajon a 170-es években Perszeusz tényleg háborúra készülődött-e. De ha Róma félelme tévedésen alapult is, ez csak azt mutatja, hogy mennyire nem ismerte a külvilágot. Elvetették Polübiosz nézetét, hogy Róma világuralomra tört, mint egy olyan görög teoretikus véleményét, akit Thuküdidész felfogása befolyásolt az athéni imperializmusról vagy Nagy Sándor pályája; saját ábrázolása cáfol rá általánosító értelmezésére.

Amellett is érveltek, hogy Róma ritkán cselekedett gazdasági motívumokból eredően. A politikát a senatorok formálták, s nekik a Kr. e. 218-as Lex Claudia megtiltotta, hogy egy bizonyos méretűnél nagyobb hajóik legyenek, s kizárta őket a jövedelmező állami szerződésekből, köztük a hadseregszállításokból és időnként a tartományi adók beszedéséből. (Az ilyen tevékenységet különben is alacsonyrendűnek tekintették.)
Hamarosan feszültség támadt a senatus és a contractorok, publicanusok között, akik zömmel a később equites vagy lovagrendként ismert gazdag osztályból származtak, s akiknek érdekeit a senatus megsértette; Makedónia bányái közül Kr. e. 167 után többet bezártak, annak megakadályozására, hogy a publicanusok aknázzák ki ezeket. Ráadásul a pénzkölcsönzéssel, bankügyletekkel, kereskedelemmel, sőt mezőgazdasággal is foglalkozó negotiatores („üzletemberek") zöme, akikről irodalmi és feliratos forrásokból tudjuk, hogy a Kr. e. 2. században az egész Mediterraneumban megtelepedtek, egészen a szövetséges háborúig nem volt polgár, hanem itáliai szövetséges - vagy legalábbis ilyennek tartották őket -, s ezekkel szemben Róma csekély felelősséget érzett.
Valóban sokuk neve nem latin, s az oscusul beszélő Dél-Itáliára utal, különösen Campaniára (például Stlaccius, Délosz szigetének piacterén). Amellett is érveltek, hogy a kereskedelem zöme, már ami egyáltalán volt (s azt még ma is sokszor lebecsülik), a római hadseregek és a római telepesek ellátására szolgált, nem arra, hogy hasznot húzzanak a bennszülöttekből, jóllehet elfogadják, hogy a Kr. e. 1. századi hadvezérek és publicanusok befolyásolták a politikát, s a római uralmat kapzsiságuk miatt megvetették.

E kép egészében véve nem tartható fenn. Róma már egy korai időponttól kezdve kapcsolatban állt a görög világgal. Polübiosz mindenekelőtt nagyon fegyelmezett és kegyetlen katonáknak festi a rómaiakat: amikor elpusztítanak egy várost, még az állatokat is megölik. A senatus szerette edzésben tartani a hadsereget. A fiatal arisztokratáktól Polübiosz idejében elvárták, hogy tíz hadjáratban szolgáljanak, mielőtt tisztségekre pályáznának; a legfőbb tisztségek elsősorban katonaiak voltak.
A katonai bátorságot mindennél magasabbra értékelték - a virtus elsődlegesen vitézséget jelent. A becsvágy legmagasabb célja a diadalmenet volt - jelentős győzelmek pompázatos ünneplése, amikor nagy díszfelvonuláson mutatták be a háborúban szerzett zsákmányt, s a győztes egy napra szinte egyenlővé vált az istenekkel. (A diadalmenetek a Kr. e. 2. században annyira elszaporodtak, hogy szabályozni kellett őket.) Csak kevéssel becsülték kevesebbre az isteneknek való hálaadást, amit a győztes hadvezér nevében a senatus rendelt el.
Kétségtelenül indítottak olyan hadjáratokat már a Kr. e. 1. század előtt is, amikor a senatus elvesztette ellenőrzését, amelyeket a hadvezérek csak azért provokáltak ki, hogy elnyerjék a diadalmenet lehetőségét. Egyik levelezőpartnere a „diadalmenethez elégséges hadakozást" kívánt a nem túl harcias Cicerónak, aki akkor Cilicia kormányzója volt, s ő maga szégyentelenül sóvárgott rá. Közismert, hogy ugyanakkor a hadvezérek sokszor azért szerették volna befejezni a háborút, hogy hazavihessék csapataikat, s megünnepelhessék az eseményt.

Ha az oligarchia elég tagjának volt lehetősége rá, hogy kitüntesse magát - s nagy nyomás nehezedett az arisztokraták fiaira, hogy versenyre keljenek őseikkel -, a háborúnak szinte folyamatossá kellett válnia. Ellenérzés támadt azokkal szemben, akik Scipióhoz hasonlóan, évekre elhappolták előlük a magas parancsnoki tisztségeket, s minden befolyást latba vetettek a kinevezésért, amikor jó háború volt kilátásban. Lehettek nézetkülönbségek afelől, hogy hol harcoljanak, de arról nem, hogy valahol harcolni kell.
A római arisztokratikus hagyományt támogatta a görög befolyás. Talán már Scipio utánozni próbálta Nagy Sándort, Pompeius már közismerten ezt tette, átvette hajviseletét, s arra biztatta panegiristáit, hogy keleti hódításai idején túlozzák el fiatalságát; Caesarról azt mesélik, hogy fiatalkorában sírt, ha a Makedónra gondolt, aki abban a korban már meghódította a világot, amikor ő még semmit sem tett. A Kr. e. 1. századi rómaiak rendkívül büszkék voltak világbirodalmukra, s a glóbuszt pénzérméikre is ráverték.


Elizabeth Rawson